take a sad song and make it better.

Ez az utazgatós blogom, de hát végül is ez is egyfajta út, még ha nem is a pálmafákkal meg egzotikus virágokkal szegélyezett fajta.

Nem tudom, hogy beszéljek erről az egészről, anélkül, hogy túldramatizálnám, de ugyanakkor ne is tegyek úgy, mintha már annyira a helyzet ura lennék, mikor még nem vagyok.

Körülbelül másfél évnyi távolságra tudok úgy visszatekinteni így utólag, mikor már bizton állíthatom, hogy a cukorbetegség jó pár tünetét produkáltam, de mindössze 3 hete diagnosztizáltak vele. Ezek röviden a következők voltak: rengeteget ettem (és mégis állandóan éhes voltam), rengeteget ittam (napi 5-6 liter vizet, és nagyjából minden éjszaka is fel kellett kelnem, hogy igyak, annyira szomjas voltam állandóan, persze ennek megfelelően vécére is rengeteget rohangáltam), nagyon fáradékony voltam és sokszor depressziósnak éreztem magam, emellett látás problémáim is akadtak.

Nem tartom felelőtlennek magam, mert rendszeresen jártam orvosi vizsgálatokra – az autoimmun pajzsmirigy betegségem miatt 13 éves korom óta folyamatosan kell vérvételeken részt vennem, napi szinten gyógyszert szednem és figyelnem a testem jelzéseire, ráadásul mivel az anyagcserével kapcsolatos problémák simán lehettek volna pajzsmirigyes tünetek is, arra gondoltam, a vérvételeken úgyis kiderül(ne), ha valami gáz van. Amúgy azért nem derült ki, mert legtöbbször csak a konkrét pajzsmirigy hormonjaimat nézték, teljes vérképet sajnos valamiért jó ideje nem csináltak. Szemésznél is jártam, persze neki meg nem azt magyaráztam, hogy amúgy meg annyit zabálok, mint három felnőtt férfi és így is nonstop éhes vagyok, meg hasonlók.

Az amúgy indokolatlannak tűnő depresszív szakaszaimat mindig próbáltam megindokolni magamban. Miután elköltöztem Londonból, egy észak-angliai kisvárosban éltem amit utáltam, magányos voltam, honvágyam volt. Mikor hazaértem a nagy, több hónapos utamról, melynek kapcsán ezt a blogot is indítottam, úgy éreztem, szimplán nehéz visszatérnem a hétköznapokba egy ilyen intenzív élmény után. Mikor már eltelt pár hónap, és tényleg mindenem megvolt (végre együtt a családdal, barátaimmal, ami évekig úgy hiányzott, kaptam egy munkát is, amely annak ellenére, hogy sosem gondoltam álmaim állásának, de azért magyar viszonylatban egész jól fizetett, a kollégáimat imádtam, ráadásul gyalog 5 perc sétára volt az otthonomtól), szóval úgymond semmi okom nem volt arra, hogy olyan szinten ki legyek borulva, mint amennyire ki voltam (az utóbbi két hónapban már kb. mindennapossá váltak az üvöltvesírás-sírvaüvöltés szintű kiborulások), nos akkor is találtam indokot rá, mi lehet a baj (például, hogy megvisel, hogy több év önállóság után anyuékhoz költöztem vissza és lehúz a nagy negatív pesszimizmus Magyarországon). Amúgy nem mondom, hogy ezekkel az indokokkal hazudtam volna magamnak vagy másoknak, de azért kicsit másról volt itt szó, mint kiderült.

Szóval a háziorvosom elküldött egy teljes vérképre, majd miután sikerült egy 18-20 körüli vércukor értéket produkálnom éhgyomorra (normális esetben ez az érték 3.9-6.1 mmol/l közötti), már suhantam is sürgősségi beutalóval a kórházba, ahol már igen labilis lelkiállapotban voltam, és ezt követően zokogva kiabáltam az orvosnak, hogy az egész életem egy szar, elegem van mindenből és ha most engem nem enged el Dél-Afrikába a befizetett nyaralásomra ami az egyetlen dolog volt, ami az utóbbi hónapokban bármiféle motivációt adott a mindennapjaimhoz és benyom egy kórházba, akkor én felakasztom magam. Jó, erre a magatartásra persze kurvára nem vagyok büszke és nyilván durván eltúloztam az egészet és az egészség igenis rohadtul az első, de végül az orvos is elengedett, és emiatt utólag is rettenetesen hálás vagyok, mert azt hiszem, az első napokat nagyon megkönnyítette, hogy nem egy kórházban sínylődtem teljes önsajnálatban, hanem jöttem-mentem, új élményeket szereztem, a kirándulásoknak köszönhetően mozogtam, jó levegőn voltam, és tartottam ugyan a szigorú diétát és adtam magamnak az inzulin injekciókat meg mértem a cukromat állandóan, de ezek sem zaklattak fel annyira, mint amennyire valószínűleg akkor feldúltak volna, ha itthon maradok.

Végül amúgy a hisztit legyőzve tényleg olyan komolyan vettem az egészet, hogy az orvosom is nagyon megdicsért, mikor visszatértem. Persze egy ekkora életmódváltás egyik napról a másikra alapból sem lenne könnyű, és mindezt rögtön egy tengerentúli út során még sokszor és sokkal nehezebb volt, de hát némi átgondolás után végül is én hoztam meg ezt a döntést, hogy akkor igenis menjünk, úgyhogy ennek gubancos részleteiről nem akarok itt panaszkodni.

Mivel a nagy párduc-oroszlán-gorilla-makákó és egyéb afrikai élmények közepette igen elfoglalt és vidám voltam, a betegségtudat igazából csak a hazatérés után hasított belém. Volt az elején pár intenzív bőgéssel eltöltött önsajnálós nap, miért pont én, de hát nekem már van egy gyógyíthatatlan komoly betegségem, istenem miért versz még eggyel, és hasonló, józan fejjel belegondolva nyilván értelmetlen gondolatok cikáztak az agyamban. Meg persze azt is tudom, hogy a mai világban azért a diabétesz egy nagyon is jól menedzselhető betegség, nem arról van szó, hogy itt haldoklom, félre ne értsd. De azért mikor tudatosul az emberben, hogy például naponta négyszer, szigorú rendszerben és időközönként injekcióznia kell magát, azt nem lehet csak egy legyintéssel letudni.

Aztán jöttek pozitívabb gondolatok is. Ami most egy szigorú életmódváltásnak tűnik, az csak azért van, mert most hirtelen, egyik napról a másikra kell kialakítanom ezt az egészet. Számolgatnom a szénhidrátokat, visszafogni bizonyos ételek fogyasztásából (egy darab banán, ami az egyik kedvenc gyümölcsöm például, annyi szénhidrát, amelyet mondjuk reggelire, tehát a nap egyik főétkezéseként összesen fogyaszthatnék, ha nem ennék semmi mást). De egy idő után minden rutin lesz. Nem kell majd mindent számolgatni, mert fejből tudom majd. Nem az van, hogy soha életemben nem ehetek már ezt vagy azt, csak ez most a kritikus kezdeti szakasz.

Aztán, tovább gondolva a pozitívumokat, néhány hét alatt is rengeteget tanultam a testemről, egészséges életmódról, és nem csak olyan kisiskolás szinten, hogy egyél sok zöldséget meg mozogj sokat és minden rendben lesz.

Azonkívül valamilyen szinten megnyugtatott ez a diagnózis. Amiket felsoroltam a korábbiakban tünetekként, nem voltak éppen kellemes dolgok. Nem voltak konkrét fizikai fájdalommal járók, de pont annyira kellemetlenek voltak, hogy azért már tagadhatatlanul kihatottak a mindennapjaimra (képzeld el magad úgy, hogy másfél éven keresztül nem aludtál végig rendesen egy éjszakát sem). Megnyugvás tudni, hogy mindez miért volt, és hogy most már javulni fognak a dolgok.

Milyen mázli az is, hogy nincs semmi tű-fóbiám, úgyhogy az inzulinozás azért könnyen beépül majd a napi rutinomba, és nem undorodok semmilyen kajától, haltól, brokkolitól, gombától, amiket csomóan utálnak – én mindent szeretek azok közül, amelyeket most is bátrán fogyaszthatok (persze azért hiányzik mindaz, amit nem annyira bátran).

Rosszabb napokon rám törnek a félelmek. Ahogy eddig észrevettem, a cukorbetegségnek igazából a hosszú távú következményei azok, amelyek nagyon súlyosak lehetnek. Ha megeszek most itt két szelet tortát, persze megemelkedik majd a vércukrom, de igazából látványos gáz nem fog történni (extrém magas vércuki esetén persze jöhet a kóma, de ilyen velem még három tábla Boci csoki közvetlen egymás utáni betolása és hasonló akcióim után sem történt soha). A hosszú távú következmények között szerepelnek különféle veseproblémák, érszűkület, látás károsodás, szívvel kapcsolatos problémák és stroke esélyét is növelheti.

Nagyon félek a következményektől, mert bár az összes kis tájékoztató füzetecske leírja, hogy a megfelelő kezeléssel, szigorú diétával, rendszeres mozgással és az orvossal való szoros együttműködéssel a diabéteszesek az egészséges emberekével megegyező minőségű és hosszúságú életre számíthatnak, de persze garantálni nem lehet semmit. Néha megrettent, hogy ha itt eszem a nyamvadt salátákat agybafőbe (lassan ölni tudnék egy burgerért vagy pizzáért), akkor sem garantálja senki, hogy minden rendben lesz. De persze, gondolhatod (jogosan), mikor tudja ezt az életben bárki bárkinek garantálni.

Mindenféle következtetés levonása nélkül írtam most ezt az egészet, szóval nem világosodtam meg, hogy ez bizonyára egy isteni küldetés volt és bánatomból meg nyomoromból feltámadva majd Fanni Update csökkentett szénhidrát brandet indítok és inspirálok mindenkit, aki ebben a betegségben szenved. De azért ezzel együtt tényleg nagyon sokat tanultam már az elmúlt hetekben is. Egyelőre sokszor mélypontra kerülök, van, hogy sírva dühöngök, hogy már minden kajálás után bűntudatom van, mert néha a kiporciózás és számolás és lemérés ellenére is nagyot ugrik a cukrom egy-egy étkezés után, és jelenleg nem tudom elképzelni, hogy valaha lazán, felszabadultan, élvezettel fogyasszak valamit újra, ami kb. nem az utóbbi hetekben unalomig evett csirkemell zöldséggel kombó.

De azt vettem észre, hogy a legsötétebb óráimban, miután úgy érzem, az élet alapvető élvezetében gátol meg ez a szigorú napirend és étrend és az újkeletű félelmeim és ez az egész. Szóval ilyenkor egy idő után valahol mégis megnyugszom és arra gondolok, mennyire szerencsés vagyok, hogy élek és látok és járok és futok és basszus ha akarok, fára is mászhatok. Mármint tudom, hogy itt nem egy halálos kórról van szó és ezzel nem ilyen carpe diem kliséket akarok puffogtatni, de attól még ez a betegség tulajdonképpen elvett tőlem néhány dolgot, amiket annyira magától értetődőnek tekintettem, hogy bele sem gondoltam korábban – például, mekkora szabadság, hogy eldöntheted, mikor és mit és mennyit fogsz enni. Úgyhogy az utóbbi időben annyiszor hálát adtam mindazért a jóért, amit viszont továbbra is átélhetek itt minden egyes nap, hogy el sem tudom mondani.

Annyira csodálatos, amennyi szeretettel a környezetem reagál rám, a hisztijeim türelmes végighallgatásától nagymamám cukor- és lisztmentes sajttortájáig. Annyira jó, hogy egy ilyen hihetetlen szép helyen élhetek. El fogok menni a Rudas fürdőbe meg a Balatonhoz télen, meg az összes olyan helyre, ahova mindig is el akartam jutni, de annyira evidensnek tűntek közelségük miatt, hogy inkább beutaztam előbb a fél világot, de ezeket mindig elnapoltam, ejj ráérünk erre még. Meg ilyesmik. Annyira jó, hogy továbbra is ihatok kávét. És annyira jó, megértő és figyelmes szakemberek kezébe kerültem.

Szóval a nehéz pillanatok ellenére rengeteg jó dolog történik minden nap, amiért hálát adhatok. Egyben olyan dolgokat is értékelni tudok, amelyeket korábban említésre sem tartottam érdemesnek.

Most nagyjából itt tartok. Biztos vagyok benne, hogy a nagy lelkes szavak után is jön majd egy nem is egy pillanat, mikor letörök, és ez még egy darabig ingadozó lesz. Nem akarom sürgetni magam és bűntudatot érezni azért, hogy mennyi ideig tart ez a folyamat és milyen apró-cseprő hisztiknek adom át magam, miközben globális felmelegedés meg éhező gyerekek Ázsiában meg a többi.

Szóval itt vagyok és küzdök és sokszor örülök vagy épp szomorkodom és néha sírok is és visszaszámlálom a napokat az új Star Warsig és a nagy kámzsás sálamban rohangálok a téli Budapest utcáin és a diétámnak megfelelő új recepteket tanulok és még a Mikulás sem felejtkezett el rólam, kaptam diabéteszes nápolyit meg minden. 26 évesen, cukorbetegen is kapni valami finomságot december 6-án – azért az életem komolyan egy őrült nagy buli.