Február végén felkerekedtem, és a világ másik vége, azaz Auckland felé vettem az irányt – ahogy tudjátok, a hazaköltözésem óta egy nagy nemzetközi légitársaságnál dolgozom, és ez azt jelenti, hogy Európán kívüli desztinációkra viszonylag könnyen és olcsón tudok utazgatni, kedvezményes árú, úgynevezett standby jegyekkel, tehát akkor férek fel egy-egy járatra, ha nincs tele a gép, teljes árat fizető utasokkal. Ezúttal különösen izgultam, mert Aucklandbe napi egy járata van csak a cégnek, és Új-Zéland szezontól függetlenül, mindig nagyon népszerű úticél.
Amúgy majd szeretnék arról is írni egy személyesebb bejegyzésben, hogy hogyan jutottam el lelkileg és mentálisan oda, hogy egy ekkora útba belevágjak, a novemberben meghiúsult ázsiai kiruccanásom után pár hónappal, ahol másfél nap után pánikrohamok miatt rohantam haza Bangkokból, és eléggé szét voltam esve tök őszintén. De ez tényleg egy egész külön posztnyi téma, úgyhogy egyelőre maradjunk annyiban, hogy útra keltem.
A Budapest-Dubaj járat sima volt, kényelmesen felfértem, majd a dubaji reptéren találkoztunk Sebivel, egy volt (német) kollégámmal, aki a felmondása utáni utolsó, ilyen kedvezményes jegyét használta fel Új-Zélandra. Itt tudtuk meg a jó hírt, hogy mindketten felfértünk az aucklandi járatra, majd kezdetét vette életünk leghosszabb repülése: TIZENHAT ÓRA. Ismétlem, tizenhat óra.
Ha követitek a kalandjaimat, talán tudjátok, hogy annak ellenére, hogy sokat utaztam életemben, de általában, ha már eljutottam egy-egy messzi országba, akkor inkább nagyobb körutakat nyomtam az adott régiókban, például Ausztráliába is Baliról jutottam el, Vietnámba is Kambodzsából, az USA nyugati partjára is úgy, hogy előtte már két hónapja a keleti parton lógtam és onnan reppentem át, tehát ilyen nagyon brutál hosszú repülőútjaim nem szoktak lenni. Asszem Amszterdam-Jakarta és Tokió-Abu Dhabi lehetett a két leghosszabb járatom. Ja és London-Johannesburg, életem legbrutálisabb turbulenciájával, két nappal a diabétesz diagnózisom után, totális depresszív lelkiállapotban, hogy is feledhetném azt a járatot. De akárhogy is, ez a Dubaj-Auckland, ez mindent felülmúlt távolságban.
Hát erről az útról, turistaosztályon, úgy, hogy tele van a járat kb, nem sok jót tudok mondani. Akármilyen légitársasággal repülsz. Valahol ott kezdtem mentálisan szétesni, mikor láttam a kis képernyőn, hogy már déli félteke, sőt, elértük Ausztrália partjait, na akkor már közel vagyunk, Ausztrália meg Új-Zéland, azok ott vannak egymás mellett, gondolná az ember (gondoltam én :D), és látod kiírva, hogy még mindig hat óra hátra van körülbelül. Na ott brutális haláltusa vette kezdetét. Vagyis hát, én drámáztam, Sebi meg türelmesen üldögélt az ő székében, és két óránként elment fogat mosni, lol.
Aztán végre landoltunk, helyi idő szerint a délelőtti órákban. Amúgy igazából ez volt a nagyon rossz az egészben. Ha olyan járattal mész, amivel helyi idő szerint az esti órákban landolsz, akkor egy hosszú út után bedőlsz az ágyba, alszol egy kurvanagyot, és másnap megy tovább az élet. Legalábbis így képzelem, mert így jutottam túl különösebb szenvedés nélkül a jetlagen anno egy csomó helyen, még ha ennyire nagy időeltérés az otthon és az új helyszín között soha nem is volt. Na most itt Sebivel megbeszéltük, hogy próbálunk ébren maradni, ameddig csak lehet, így miután átjutottunk az összes reptéri ellenőrzésen (magyar állampolgároknak vízum nem kell rövid tartózkodásra, viszont elég alaposan átvizsgálnak mindent, amit beviszel az országba), majd elübereztünk a szállásra és ott becsekkoltunk (egy lepukkant kis hosztelben szálltunk meg, de 2 perc sétára a belvárostól), lezuhanyoztunk és azonnal nyakunkba vettük a várost. Sétáltunk a kikötőben, kajáltunk egy nagyot, nézelődtünk erre-arra, de egyszerűen délután 4 körül úgy éreztük, muszáj egy picit ledőlnünk. Nem para, szusszanunk egy pár órát, utána vacsizni még visszamegyünk a belvárosba, aztán lefekszünk korán. Noshát, a rövid kis „powernap” nem jött össze, és egyszerűen fizikailag nem bírtuk kinyitni a szemünket, mikor szólt az ébresztő. És itt már nem csak én drámáztam, Sebi is szét volt esve. Szóval nem volt mit tenni, aludtunk tovább, és hát sajnos ahogy attól tartottunk, így jól el is bénáztuk a biológiai óránk átállítását, hajnal 3-kor már ébren voltunk, és egyszerűen nem bírtunk visszaaludni. Végül három nap kellett, mire a jetlag-et kipihentük, és átállt a szervezetünk az új-zélandi időzónára és napszakokra.
Ezt a három napot amúgy az északi szigeten töltöttük, és komppal elmentünk egyik nap Waiheke szigetére, ami nagyon népszerű kirándulóhely az aucklandiek és a turisták körében egyaránt, egy gyönyörű kis sziget csodás borászatokkal, hangulatos strandokkal, meseszép az egész.
Egy másik nap Hobbitonba látogattunk el, ami ugyebár arról híres, hogy itt építették fel Peter Jacksonék a Megyét és a kis hobbit házakat, mikor a Gyűrűk Urát forgatták. Ez, ahogy sejthetitek, elég turistás program, ennek ellenére engem megfogott, hogy milyen részletgazdagon voltak megcsinálva a kis hobbitkunyhók, és hogy mégis, basszus, eljutottam ide, itt éreztem először, hogy atyaúristen, tényleg a világ másik felén vagyok, távolabb otthontól, mint valaha az életben.
Szintén nagyon népszerű program Aucklandből, sokan kombinálják a hobbitoni kirándulással Rotorua gejzírjeit és a mesébe illő Waitomo fénybarlangot.
Néhány étterem pedig Aucklandben, ahol Sebivel nagyon jókat ettünk (szerencsére abszolút támogatta az őrült villásreggeli mániámat): Kokako, Major Sprout, Pollen.
Természetesen annyi mindent lehet csinálni még Új-Zéland északi szigetén, hogy csak azzal el lehetne tölteni egy hónapot is simán, hogy autót bérel az ember, és megy-megy-megy, nekem azonban elég korlátozott időm volt az országban, mert két hét szabit tudtam kivenni a munkahelyen, és a látogatásom egyik fő oka az volt, hogy egy magyar barátnőmet, Nórit is meglátogassam, aki másfél éve él és dolgozik Christchurchben. Úgyhogy pár nap után a déli sziget, és nevesen Christchurch felé vettük az irányt Sebivel, akivel baromi jó összhangban tudtunk együtt utazni, úgyhogy ő is jött velem, és innentől hármasban kalandoztunk a déli szigeten.
Amúgy az Air New Zealand-nak gyakorlatilag óránként vannak járatai az északi és a déli sziget között, tök normális áron, és mellettük a fapados Jetstar légitársaságnak is, de ha már ide eljutottam, akkor én mindenképp az Air NZ-t választottam, hiszen az egyik álomlégitársaságom volt már évek óta, úgyhogy még ha csak ilyen rövid kis járaton is, de örültem, hogy végre módom volt velük repülni. Ha ezen a szakaszon repülsz, akkor mindenképp tájold magad a gép bal oldalára, eszméletlen kilátás fog nyílni szép időben a Mt. Taranaki vulkánra (amit amúgy legjobban sajnáltam, hogy kimaradt az északi szigeti kalandokból).
Mi nagyjából három napot töltöttünk Christchurchben, ami amúgy nem fog a kedvenc városaim közé bevonulni, alapból szerintem ami turista-szempontból érdekes lehet, azt fél nap alatt meg lehet nézni, és tényleg nem volt egy különösebben megkapó hangulatú város, viszont itt lakik a barátnőm, akit végre több mint egy év után újra láthattam, elmentünk együtt éttermekbe, nagyokat dumáltunk, mi eddigre Sebivel végre újra embernek éreztük magunkat, és valahogy iszonyú jó összhang alakult ki Nóri és Sebi között is, tehát ez a kis random hármasfogatunk egészen zseniális lett, és nekik köszönhetően ez az egész út életem legjobb úti élményei közé került be, szóval szuper volt ez a pár nap is, és legalább rá tudtunk pihenni az előttünk álló nagy útra.
Amiket mégis kiemelnék Christchurchből: a kilátás a Christchurch Gondola tetejéről gyönyörű, éttermek terén a Little Pim’s nevű helyen elképesztően jót ettünk, a Bacon Brothers burgerjeit is muszáj megemlítenem (ez egy burgeres stand egy olyan helyen, amilyen Budapesten például a Karaván, hogy egy nagy téren belül rengeteg pici streetfood stand van, jobbnál jobb kajákkal, ide kétszer is eljöttünk, a mexikói is isteni volt). Illetve a belvároson kívül, Lyttletonban voltunk a Super nevű japán étteremben, ami annyira jó volt, hogy abszolút megéri ide elzarándokolni vagy kivezetni. A christchurchiek kedvelt strandja pedig Sumner Beach, itt is eltöltöttünk egy hangulatos kis délutánt.
Szóval néhány nap christchurchi kikapcs után eljött a pillanat, mikor már Nóri is tudott kivenni néhány szabadnapot, amit hozzávágtunk a hétvégéhez, és beültünk az autójába, s nyakunkba vettük a déli szigetet!
Állomásaink: Lake Tekapo, csodálatos színével tényleg olyan látvány, amitől az agyad eldobod, itt tört rám először az a teljes szabadság-flash, az a totális boldogság, gondtalanság, önfeledtség, ami miatt annyira megszerettem anno az utazást, mikor Amerikában töltöttem egy nyarat még egyetemista koromban. Azóta sok helyre eljutottam, és sosem akarok többé kedvenceket választani, mert minden hely őszintén másképp különleges a szívemben, nem lehet az élményeket egymással versenyeztetni és nem is kell, lélekben ugyanúgy lehet feltöltős és tanulhatsz nagyon sokat egy pár napos városi kiruccanáson, de közben annyira más típusú élmény, hogy nem lehet ahhoz hasonlítani, mikor mondjuk heteken át utazgattam Kínában vagy Sri Lankán. Ahogy az is teljesen más, mikor egyedül utazol, mikor családdal, és az is, mikor haverokkal vagy mikor „kicsiddel Olaszba”, szóval értitek. Számomra egyik sem jobb vagy rosszabb vagy több vagy kevesebb, csak tényleg annyira más mind. De mindenesetre, Új-Zélandon egy olyanfajta szabadság-érzetem volt, amit már régóta nem éreztem, nem csak utazás során, hanem úgy általánosságban sem. Olyan könnyű volt a lelkem, vagy nem tudom, hogy mondjam, hogy ne legyen gagyi.
Nóri azt mondta, a Lake Tekaponál lesz még szebb is, és ezt akkor nehéz volt elképzelni, de annyi biztos, hogy még leesett aznap párszor az állunk. Következett második állomásunk, a Lake Pukaki, és rögvest utána a Hooker Valley Track, amelynek hátteréül a Mt. Cook bombasztikus látványa szolgált, és amely a déli sziget egyik legnépszerűbb, könnyed kis túra útvonala, ám ennek ellenére nem voltak túl sokan, és hát erre tényleg nem találom a megfelelő szavakat. Elképesztő volt az egész, ez az egész nap.
Aznap egy kempingezős szálláson aludtunk a Lake Pukakihoz közeli kisváros, Twizel környékén. Twizelben ettem talán életem legjobb indiai vacsiját, ennek a helynek Fishtail restaurant volt a neve, majd másnap egy nagyon jó reggelizős helyen indítottuk a napot szintén itt, Twizelben, ennek Hydro volt a neve.
Következő állomásunk Wanaka volt, ez egy kicsit nagyobb település, mint amiket előző nap érintettünk, itt nagyon sok szuper étterem volt, mindenféle egészséges, lokális és minőségi alapanyagokkal, amiket kiemelnék, azok a Big Fig, a Relishes Café, és a Federal Diner. Szintén kiemelném a szállásunkat, ami ugyan nem Wanaka településén belül volt, de az utunk egyik fénypontja lett Nóri és Sebi számára is, a neve Criffel Station Farmstays, és hát ez valószínűleg életem legszebb szállásainak egyike volt. Egy fullosan felszerelt, csodálatos házikó egy alpaka farm (ismétlem: al-pa-ka-farm!!!) közepén, a természet lágy ölén (és most a természet alatt értsd a csodálatos új-zélandi tájakat), ez az egyik legkiemeltebben ajánlott szálláshelyem a világon, azt hiszem. Amúgy Wanakában sok mindent lehet csinálni, és már az is hihetetlen, hogy a víz színe is mennyire más, mint az előző nap látott tavaké, szóval sétálgattunk a Lake Wanaka partján, természetesen megnéztük az instagramon már híressé vált fát a víz közepén, és pihentünk egy nagyot, mert másnapra az út legnagyobb túrája volt tervbe véve, a Roy’s Peak megmászása.
Ez egy olyan túra volt, amit nagyon szerettünk volna Sebivel mindketten végigcsinálni, Nóri már többször lenyomta, mióta kint él, de őszintén, ez 1-es típusú cukorbetegséggel nem semmi kis kiránduláska volt. Az első húsz-harminc perc után én full komolyan arra jutottam, hogy nekem most ezt abba kell hagynom. A cukromat nagyon gyakran kellett monitoroznom, az emelkedés mértéke miatt felment a pulzusom, a cukrom pedig sokkal-sokkal gyorsabban csökkent, mint amennyire vártam azok után, hogy óriásit és lassan felszívódó szénhidrátban is bővelkedőt reggeliztem, és konkrétan semmi inzulint nem adtam hozzá (direkt számolva azzal, hogy majd a testmozgás hatására úgyis esni fog). És ezek mellett még stresszeltem is, mert akármennyire is kedvesek voltak a többiek, mégis úgy éreztem, én húzom vissza őket. Szóval elváltunk egymástól, ők mentek felfele, én pedig mondtam, hogy semmi gáz, majd mikor jönnek visszafele, vagy itt tali, vagy közben lehet lesétálok a kiindulópontig. Ez egy népszerű túra vonal amúgy, és szép idő is volt aznap, szóval jöttek folyamatosan emberek, tudtam, hogyha bármi baj van, tudok segítségért fordulni, és sokszor utaztam életemben egyedül, mint tudjátok, abszolút nem kavart fel, hogy most pár óráig egyedül kell lennem, de azért valahol felzaklatott, hogy a kurva életbe, diabétesz, életem megnyomorítója, takarodj az életemből, miért nem lehetek egészséges, elegem van már hogy soha semmit nem tudok úgy és olyan könnyedén csinálni, mint régen, és a többi. Az évek során egyre jobban megtanultam együttélni a cukorbetegséggel, általánosságban nem szoktam sajnálni magam, és úgy gondolom, abszolút teljes életet élek, de néha vannak nehéz pillanatok, és ez egy ilyen volt. Bőgtem is egy nagyot, aztán ahogy az lenni szokott egy nagy sírás után, kicsit megnyugodtam. Aztán ott üldögéltem egyedül, a Lionking zenéjét hallgattam, és mértem épp a cukromat, amit észrevett egy szembejövő nő, aki már fentről jött visszafele, és hozzám vágott néhány cukrot meg csokit, mondta hogy helló sorstárs, én pedig kérdeztem, hogy te is cukorbeteg vagy? Ő pedig vidáman mondta, hogy „abso-FUCKIN-lutely!”. És ahogy ezt mondta, ez nem tudom elmondani, hirtelen milyen energia töltetet adott ott nekem. Felálltam és mentem tovább, mentem felfele, kilométereken át. Mentem a saját kis tempómban, abszolút nem zavartattam magam, ha bizonyos szakaszokon gyakran kellett megállnom cukrot mérni, enni vagy inni egy kicsit, vagy éppen csak kedvem támadt fotózni a tájat. És közben tök jól éreztem magam. Már nem fájt a lábam és nem lihegtem, mint az elején. Majdnem teljesen a csúcsig jutottam, asszem pár száz méterre jártam tőle, mikor összetalálkoztam a lefelé tartó Sebivel és Nórival. Szerintem ők is elcsodálkoztak, hogy végül nekiindultam és idáig eljutottam. Nem volt jelentősége számomra, hogy totálisan a csúcsig felmenjek, szóval onnantól folytattam Sebivel és Nórival lefelé. Tökmindegy volt, hogy nem egy mások által kijelölt végcélig jutottam el, mert most, anélkül, hogy túl pátoszos dolgokat akarnék itt mondani, ami számomra fontos volt, azt megadta ez az út, úgy, ahogy volt. Szintén az új-zélandi kalandom egyik kiemelkedő élményévé vált ez a nap.
A következő, és számomra utolsó állomást pedig Queenstown jelentette. Bár Új-Zélandra mindenki a természet miatt megy, de ami a városokat illeti, nekem messze ennek a hangulata jött be legjobban, és látványra is QT-t nevezném a „legszebbnek” a látottak közül (a nagyobb városok közül Wellingtonba és Dunedinbe nem jutottam el mondjuk). Kihagyhatatlan a Queenstown Skyline Gondola, legalábbis ha kevés az időd a városban, (ha nem, akkor amúgy túrázva is el lehet jutni ehhez a fantasztikus látványhoz). A hegyekkel és tavakkal körülölelt városka a magasból valami csodálatos. Éttermek terén is itt ettük talán a legjobbakat, kiemelném a Bespoke Kitchen és a Vudu nevű helyeket, illetve ha isteni mexikói kajára vágysz, akkor a Caribe Latin Kitchen-t látogasd meg.
Természetesen amúgy a déli szigeten is még bőven egy hónapra is elegendő élmény vár, ha több időd van, Nelson Lakestől kezdve a Fjordland National Parkon és a híres Milford Soundon át az Abel Tasman nemzeti parkig annyi tennivaló, látnivaló, annyi csodás túraútvonal, hogy én bőven nem merítettem ki Új-Zélandot, és őszintén remélem, hogy még eljutok egyszer, és lesz módom egyéb részeit is felfedezni. Ez az út rengeteget adott lelkileg, nem kellett hozzá „kipipálni” az összes „bakancslistás” látnivalót, úgy volt jó az egész, ahogy volt.
Sebi még maradt egy hónapig vadkempingelni a déli szigeten, úgyhogy neki és Nórikának Queenstown repterén mondtam búcsút, ahova eldobtak kocsival. Queenstown reptere amúgy már önmagában egy élmény, és a felszállás innen, azzal a látvánnyal ami ez az egész város, a hegyek, tavak, ahhh, életem legszebb repülőútjainak egyike volt. A hazafele utat amúgy úgy csináltam, hogy Queenstownból egy könnyed kis három órás járattal csak Ausztráliáig mentem, Melbourne-be meglátogatni az ottani haverjaimat, náluk megpihentem két éjszakára, utána Melbourne-ből repültem Dubajba a kis standby jegyemmel (a járatra összesen a helyek 30%-át adták el, úgyhogy erre szupersimán felfértem, külön sorom volt, három székkel, amin elterültem és aludtam, hiába volt ez is 11-12 órás járat, sokkal kipihentebb voltam a végén), majd Dubajban még szintén eltöltöttem egy éjszakát egy ottani haveromnál és így megpihentem kicsit, mielőtt folytattam az utat haza.
Összegében nem is tudom, milyen szuperlatívuszokkal illethetném még ezt az utat. Március közepén értem haza, és utána nagyon nehéz időszak kezdődött, küzdelmek a saját egészségemmel, illetve a nagypapám és a nénikém is elmentek egy hónapon belül, szóval rengeteg minden szakadt rám és a családomra hirtelen, és egy csomó nehéz pillanatban is ehhez az úthoz kanyarodtam vissza gondolatban, mint egy olyan színfolt és olyan érzések, amik kicsit képesek voltak kirántani a legrosszabb pillanatokból néha. Nórival és Sebivel tényleg úgy jött össze ez a kis hármasfogatunk, hogy annál kívánni sem tudtam volna jobbat, egyikükkel sem utaztam korábban együtt, Sebivel meg ráadásul nem is volt különösebben közeli viszonyom, annyi, hogy kedveltem mint kolléga és pont egymástól függetlenül, ugyanakkor akartunk Új-Zélandra utazni, így jött az ötlet, hogy akkor már mehetnénk együtt is, de abszolút nem tudtam, mire számíthatok, de annyira jó volt a hangulat és az összhang mindhármunk között, hogy az kész.
Köszi, hogy végigolvastátok a kis beszámolót, és remélem, ha egyszer ti is elutaztok Új-Zélandra, akkor találtok benne néhány jó tippet éttermek vagy tennivalók terén, még ha közel sem láttam mindent az országból 🙂
0 hozzászólás