Hogyan utazd be a fél világot pár év alatt – és hogyan ne?!

Bár a blog kezdeti napjaiban írtam egy posztot a “hogyan utazol ennyit?” kérdésre felelve, azonban az azóta eltelt másfél évben is rengeteg üzenetet, kérdést kaptam ezzel a témával kapcsolatban, és bár az említett posztban taglalt gondolatokat továbbra is helytállónak érzem, most arra gondoltam, írok egy olyan cikket, amiben néhány konkrétabb dolgot is leírok az alaphozzáállásomon kívül, a saját sztorimból. Bár a cím azt sugallja, hogy ez valamiféle tanácsadás, de igazából egyáltalán nem szeretném megmondani a tutit, csak bemutatni néhány olyan módot, ahogy az utóbbi években pénzt és időt kerítettem az utazásaimra, beismerve azt is, hogy ma már sok dolgot másképp csinálnék.

Szóval, lássuk. Mikor először kiköltöztem Londonba, 2013 februárjában, azonnal a diplomázásom után, egy olyan munkát kaptam, amely ottani viszonylatban egyáltalán nem kimagaslóan, sőt inkább alacsonyan bérezett volt. Pszichológia alapszakon végeztem, és ehhez képest a gyógyszeriparban helyezkedtem el végül, és a kettőnek pusztán annyi köze volt egymáshoz, hogy ehhez a munkához éppenséggel egy “life science” végzettségre volt szükség, amibe a pszichológia is besorolható, de azonkívül egy teljesen új szaknyelvet kellett megtanulnom ehhez a munkához, meg egy csomó egyéb újdonságot. Távmunkaként is lehetett végezni ezt a melót, így a saját szobámban rendeztem be a házi irodámat, és emiatt a tömegközlekedésre például nem kellett napi szinten költenem. Ekkoriban ugyanis mindenen próbáltam spórolni. A fizum körülbelül fele elment arra, hogy egy amúgy nagyon jó környéken található, de penészedő, ócska kis félszobát béreltem. Kezdtem érezni, hogy ami a kezdet kezdetén szuper fizetésnek tűnt, mert mikor megkaptam a munkát, és átszámoltam a fejecskémben forintba az összeget, akkor azt hittem, megütöttem az főnyereményt, de Londonban bizony nem csak a bérek magasabbak, hanem az árak is. Egy idő után rájöttem, hogy a kaján rengeteg pénzt tudok megspórolni, és elkezdtem nagyon igénytelenül táplálkozni, pusztán pénz megtakarítás céljából. Volt, hogy napokig csak vajas pirítóst ettem és vizet ittam, és olyan hét is, mikor csak mirelit pizzát ettem, mert ez annyival olcsóbb volt, mint egy csomó friss zöldséget, gyümölcsöt vagy éppen húst, joghurtokat, miegyebet venni. Volt, hogy kifőztem egy óriási kondér csilis babot és szó szerint a penészedés pillanatáig azt ettem, minden egyes nap. Na ez az egyik olyan dolog, amit biztos, hogy nem csinálnék újra. Nem is csak azért, mert egészségtelen volt, hanem mert a mindennapjaim élvezeti értékéből is levont, hogy egyhangú, szar kajákat ettem. De ekkor még hosszú út állt előttem azt illetően, hogy mi az, amit érdemes feláldozni azért, hogy többet tegyek félre (mondjuk utazásra), és mi az, ami felülírja a szememben azt, hogy két hónapig kiskirálykodhassak a szép thaiföldi strandokon.

Egy másik jelentősebb döntés, amit annak érdekében hoztam, hogy több pénzt takarítsak meg, az az volt, hogy 2014 februárjában elköltöztem Londonból, és Észak-Angliában, egy vidéki kisvárosban folytattam tovább. Na itt tényleg nagyságrendekkel több pénzt tudtam megtakarítani, mint korábban, köszönhetően annak, hogy a vidéki élet mennyivel olcsóbb volt, mint a londoni. Munkahelyet nem kellett váltanom, továbbra is csinálhattam távmunkában, amit addig is (csak annyi volt a lényeg, hogy mindenképp az Egyesült Királyságon belül kellett maradni, tehát nem tudtam volna ugyanazt Magyarországról csinálni), és az első évem után elő is léptettek, úgyhogy míg az életem olcsóbbá vált, addig a bérem pedig emelkedett. Ekkor már normálisan táplálkoztam amúgy, és felismertem, hogy nem a kaján kéne spórolnom. Ebben a fázisban, amit sikernek éltem meg, hogy miután bele mertem vágni valamibe, ami tökre nem a végzettségemből egyenesen adódó lépés volt, és ott tanultam, fejlődtem, végül is érdemesnek bizonyultam az előléptetésre is. Azonban pár hónapon belül kiderült, hogy ebben a kisvárosi környezetben borzalmasan éreztem magam. Nem maga a kisváros jelentette feltétlenül a gondot, így utólag belegondolva, hanem az, hogy nem nagyon ismertem ott embereket, és a távmunka miatt ugye még a meló révén sem találkoztam senkivel. Másfél év után volt olyan kollégám, akit még sosem láttam. Sokat beszéltünk telefonon, de mikor valakivel csak ilyen interakcióban vagy, nem nagyon kerül sor apró kis csevegésekre, viccelődésekre, inkább csak a szakmai részeket beszélitek meg egy csomó esetben – amúgy persze voltak kivételek, a magyarul beszélő kollégáimmal, Rékával és Orsival rengeteget beszélgettünk és tartottuk egymásban a lelket, és azért sokat segített az akkori barátom is, aki szintén ebben a kisvárosban élt. De végül is, amit a londoni kajánspórolgatás során még nem teljesen fogtam fel, ennek a kisvárosi fázisnak a végleges konklúziójává vált: azaz, hogy sosem áldoznám fel a mindennapjaim boldogságát egy olyan dologért, ami rövid időn keresztül ugyan nagyon feldob, de aztán óhatatlanul véget ér. Büszke vagyok arra, hogy a tengerentúli, több hónapos útjaimat teljesen önerőből finanszírozni tudtam huszonpárévesen, alig 1-2 évvel az önálló életem megkezdése után, de még ezek a kimagasló élmények sem értek feltétlen annyit, hogy közben hónapokon keresztül megvontam magamtól egy csomó mindent, legyen szó akár a finom kajákról Londonban, vagy épp a szociális életről Darlingtonban.

Aztán végül is, a tavalyi, 3 hónapos utam miatt fel is mondtam ezen a munkahelyen. Az előtte lévő évben, mikor Srí Lankán önkénteskedtem, csak fizetetlen szabadságot vettem ki 2 hónapra, de azt már nyilván éreztem, hogy nem játszhatok el egy ilyet évi rendszerességgel a főnökeimmel, úgyhogy beadtam a felmondó papírt és indultam Balira. Na ezt a lépést azok közé sorolom, amiket sosem bántam meg. Két év elteltével már nem jelentett kihívást a meló, és bár nagyon kényelmes volt, egy biztos pozíció, ahol sosem kellett a kirúgás miatt aggódnom, a vidéki kisvárosi viszonylatban pedig jó keresetem volt, biztos megélhetésem, de felismertem, hogy ennyi nem elég, ez nem tesz boldoggá, ahhoz fiatal vagyok, hogy megszokásból és kényelemből megalkudjak valamivel, ami amúgy szakmailag már nem motivál, és mertem ebből kilépni és beleugrani a teljes bizonytalanba. Tudtam, hogy a 9 országot és 3 kontinenst felölelő útról Budapestre fogok visszatérni, de fogalmam sem volt, ezután mi fog történni. Jó, azért persze nem egy több évtizedes, óriási pályafutást hagytam ott a full bizonytalanért, de azért így is büszke vagyok arra, hogy végül nemcsak felismertem a szart, hanem mertem egy nagyot változtatni a helyzeten. Persze gondolhat mindenki amit akar, hogy végül is nem volt veszíteni valóm, mert amiben akkor voltam, az nem volt éppenséggel totális boldogság, szóval hogy nem is olyan nagy dolog ez, de ez akkor azért máshogy érződött. Nyilván az ottani életem sem fekete-fehéren csak “rossz” vagy csak “boldogtalan” vagy csak ilyen vagy olyan volt. Az elmúlt két évem rutinja, a napi beosztásomtól és életritmusomtól és megszokott dolgoktól kezdve a hó végén érkező payroll kiszámíthatóságáig, tök nagy biztonságérzetet nyújtott, és ezt nehéz volt elengednem. Nem úgy nézett ki a sztori, hogy letéptem a láncaimat és gondolkodás nélkül vetettem bele magam az abszolút szabadságba… időbe telt, mire meg mertem lépni ezt az egészet, de végül is ezt tényleg egy nagyon pozitív dolognak éltem meg. És a biztonságos-de-nem-túl-boldoggá-és-teljessé-tévő-lagymatagságból való kilépésre csak biztatni tudok mindenkit.

Na és akkor, az egész (fél)világkörüli út után hazaértem, aztán még egy hónapig vakációztam, Balaton, Santorini, ide-oda jövés-menés, és aztán végül is elkezdtem otthon dolgozni egy multinál. Mikor épp nem a többieknek pofáztam az úti élményeimről és minden egyébről, akkor fejben már a következő útjaimat tervezgettem. Mindent összekombináltam, mindenféle nemzeti ünneppel, munkaszüneti napokkal kalkuláltam, hogy teljesen kimaxoljam az utazásra fordítható időt. Ezt totál profi szintre fejlesztettem, és az idővel való előre tervezést és annak maximális kihasználását alapból egy jó dolognak tartom. Ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy annyit tudok utazni, amennyit. De ezzel elérkeztünk egy újabb “hibához” is, vagy legalábbis olyasvalamihez, ami kőkemény tanulópénz volt számomra. Anyu már hónapok óta könyörgött, hogy menjek el orvoshoz, valami nincs rendben velem, mármint konkrét, egészségügyi szinten. De mondtam, hogy nem-nem-nem, minden egyes szabadnapot utazásra szeretnék fordítani, nem pazarolhatok el arra fél nap szabit, hogy orvoshoz menjek, nincs is semmi bajom. Nem voltak fizikai fájdalommal járó gondjaim, inkább csak néhány kellemetlen dolog, mint az óriási, kielégíthetetlen étvágy, állandó szomjúságérzés és gyakori vécére rohangálás, fáradékonyság, ingerültség, szemfáradás (ami egy számítógépes munka esetén érthetőnek tűnt), és ilyesmik. Na de aztán valahogy mégis elmentem, és akkor diagnosztizáltak az 1-es típusú cukorbetegséggel. Szóval itt jöjjön egy rohadtnagy sablon, amely egyben a legnagyobb igazság attól még: az egészség tényleg az első. Tök jó dolognak tartom a mai napig, ahogy meg tudom tervezni az időmet, hogy tényleg kihasználhassam, nem csak utazások terén, hanem hogy amúgy is mennyi mindent tudok sűríteni egy napba, de itt egyszerűen túlzásba estem, és nem jól állítottam fel a fontossági sorrendet. Szóval igen, a kismilliomodik hosszúhétvégés utazás helyett valamikor jóval előbb már rohadtul rá kellett volna szánnom egy napot, hogy elmenjek az orvoshoz. De azért még talán így is időben kapcsoltam, a dokihoz a saját lábamon sétáltam be, nem úgy, mint sokan mások, akiket mondjuk már életveszélyes bekómált állapotban szállítanak a kórházba, és akkor tudják meg, hogy cukorbetegek. De azért ez így is egy nagy lecke volt, egy olyan dologgal kapcsolatban, amit valahol nyilván mindig is tudtam, és aztán a gyakorlatban valahogy mégis feledésbe merült.

Na és aztán lassan elérkezünk a jelenhez. A cukorbetegség diagnózisa után pár hónapig mondhatni nem csináltam semmit, az otthoni cégtől kiléptem, és hozzászoktam a vadiúj életemhez. Ez a betegség teljes újratervezéssel járt. Az életem minden apró dolgára kihatott, ezt drámai túlzások nélkül állíthatom.

Végül is egy fejvadász megkeresett Angliából egy új munkával kapcsolatban, ami hasonló volt a korábbi melómhoz (csak nem távmunka, hanem rendes irodai környezet), viszont ehhez egyéni vállalkozóvá kellett válnom. Na és így jön a magyarázat arra vonatkozóan, hogy jelenleg hogyan engedhetem meg magamnak a nagyon rendszeres utazgatást, úgy, hogy mellette dolgozom is. A vállalkozói lét Angliában egy életre elegendő intéznivalóval, papírmunkával, idegölő adminisztratív körökkel és miegyébbel járt számomra a kezdetekben, ahol ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy nincs például rendszeres, havi szintű fizetésem (pontosabban egy brutálalacsony minimálbérre vagyok bejelentve és negyedévente tudom kivenni a cégem profitját), viszont megadja azt a szabadságot, hogy nem évi 20-25 nap fizetett szabival rendelkezem, hanem effektíve bármennyivel (persze mikor nem dolgozom, azokra a napokra nem kapok fizetést), hogy összegében jóval többet tudok megkeresni, mint alkalmazottként, és hogy projekt-szerűen dolgozhatok, tehát megcsináltam mondjuk február és június között egy 4 hónapos szerződést ennél az adott cégnél, aztán mondjuk június közepétől augusztus végéig otthon voltam Magyarországon meg utazgattam egy csomót, majd most szeptembertől karácsonyig teljesítek egy projektet és aztán megint hazaemehetek, járhatom a világot, satöbbi. Bár ez a vállalkozói lét nem való mindenkinek, de azért sok a pozitívum is az alkalmazotti léttel szemben. Néha hiányzik annak biztonsága, amit egy állandó munkahely jelentene, néha pedig imádom ezt a fajta szabadságot, amit ez az egész ad. Az utazást speciel mindenféleképpen könnyebbé teszi.

Időközben az utazással kapcsolatos gondolataim is sokat alakultak. Ez továbbra is egy nagyon fontos dolog az életemben, nagyon motivál, érdekel a világ, érdekelnek az emberek, kultúrák, az építészet, a helyi specialitások, egy csomó minden. De valahogy most nem érzek olyan mániákus késztetést, mint korábban. Nem azért csinálom ezt, hogy elhenceghessek vele, mennyi helyen jártam, hanem például, hogy felkeltsem mások érdeklődését, mutassak valamit, amiről még esetleg nem hallottak, továbbadjak jó ötleteket, amiket láttam a világ más tájain, meg ilyesmik. Sosem vonzott az, hogy becsekkoljak a fészbukon december közepén egy pálmafás-tengerpartos fotóval Mexikóból, és kiírjam, hogy “na milyen az idő otthon, csicskák?!”. Jelen pillanatban éppenséggel azzal a problémával küzdök még mindig, hogy mennyit nehezedett az életem a cukorbetegség miatt, és ez az utazásaimat is milyen nehézkessé teszi sokszor, és most valahogy azzal kapcsolatban próbálom motiválni saját magam és másokat is, hogy ne hagyjuk, hogy akármi, legyen az az esetemben mondjuk ez a betegség, vagy bármi, meggátoljon olyan dolgokban, amelyek boldoggá tesznek minket. Szóval most valahogy erre helyezem a hangsúlyt, az utazásaimban is, meg amúgy is.

Húha ez hosszú lett… persze így is csak dióhéj, de végül is ez az én kis történetem az elmúlt néhány évet tekintve, amely során beutaztam vagy negyven országot, Ausztráliától Lettországon át Dél-Afrikáig, és bár utólag úgy gondolom, hogy nem mindig választottam a legtökéletesebb módszereket a pénz és idő előteremtésére, de most ezeket is szerettem volna elmesélni, azokkal a döntésekkel együtt, amelyekre viszont a mai napig büszke vagyok. Na befejeztem a kisregényt, peace out everyone!