Bár tudom, hogy a Facebook és Instagram feedem sokszor azt sugallja, hogy állandóan csodás helyeken vagyok, ahol csodás dolgokat csinálok és csodásan érzem magam és a csapból is az amazing meg fantastic hashtagek folynak, de azért nyilván nem arról van szó, hogy minden úton mindig minden tökéletes. Szeretem azt kihangsúlyozni, ami szép és jó és tetszett egy adott helyen, mert alapból is egy olyan ember vagyok, aki igyekszik mindenben meglátni a szépet és a jót (akármilyen nyálasan is hangzik ez), és ezzel az egész bloggal is az a célom, hogy kicsit inspiráljak másokat, de azért nem szeretném eltitkolni a nehézségeket sem.
Marokkóról az első benyomásaim pedig igencsak vegyesek voltak. Ami lenyűgözött és totál elvarázsolt, azok a hihetetlenül részletgazdag, mesés épületek, és hogy milyen elképesztő természeti csodák és sokszínűség jellemzi az országot. Néhány olyan helyen is jártam, amelyeket tényleg sosem fogok elfelejteni, és az egész élmény azt a benyomást hagyta bennem, hogy még mindenképpen szívesen visszatérnék.
Azonban le szeretném írni, hogy Marrakech városa okozott azért meglepetést a fejemben élő képhez képest és bizonyos értelemben kultúrsokkot is. Nem tudom, ki mennyire figyel hasonló témájú, utazós oldalakat, de Marrakech az utóbbi években valami hihetetlen szinten felkapott lett. Akkora “hype” övezi a várost, hogy egy magára valamit is adó utazós blogger már tuti járt itt vagy legalábbis erősen a radarján van a hely. Ezeregy éjszaka meséi hangulat, színes lámpások, szőnyegek, fűszeres standok, és hasonló káprázatos dolgok ugranak be az embernek. Én személy szerint több arab városban is megfordultam az elmúlt pár évben, és kicsit arra számítottam, valami Isztambulhoz hasonló élmény lesz. A blogon szerintem még nem nagyon írtam külön Isztambulról, de az egyik kedvenc városom a világon. Zajos, nyüzsgő, koszos, de valami elképesztő hangulatos és barátságos minden őrülettel együtt. A bazárban kiáltoznak utánad az árusok, “madame, madame, my name is mister discount” és társai, kicsit tukmálnak, kicsi alkudozás, aztán maximum röhögsz egyet és tovább sétálsz, ha nem kell a 2 kiló sáfrány amit “just for you special price”-ért tehetnél magadévá.
Hát őszintén szólva Marrakech ennél sokkal “agresszívebb” benyomást keltett, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Ha például nem vásároltunk egy árusnál a bazárban, volt, hogy rendesen “fuck you”-t és hasonló szintű szitkozódásokat kiáltottak utánunk. Volt, hogy egy férfi csak úgy betársult hozzám és a barátnőmhöz, nem kértük a segítségét, csak úgy kitalálta, hogy elvisz minket a fűszerboltjába, de miután terhes lett számunkra a jelenléte és próbáltuk lekoptatni, ő erőszakos stílusban pénzt kért azért, hogy körbevitt minket a városon, majd mikor nem akartunk adni és elsétáltunk, ő motorra pattant és bekövetett minket. Volt, hogy a főtéren barátnőm karját csak úgy elkapta egy hennás nő valami tűvel (nem is értem, a hennához kell egyáltalán tű?), és rossz ezt leírni, de bevallom már üvöltöttünk vele, hogy nem kérünk semmit, hagyjon békén. Aki ismer személyesen, az talán elképzelheti, hogy mindez tényleg durva szintű erőszakosságot feltételez, mert alapvetően szerintem én vagyok a legnyugodtabb és leglazább ember, ha helyiekkel való kommunikációról van szó – mindig megállok egy pár szóra, imádok csevegni, nem szoktam feltételezni, hogy aki hozzám szól, az biztos csak le akar rántani, mert látja, hogy turista vagyok, és pontosan azt imádom a nyaralásokban, hogy nem kell sehova sietni, mindig van az embernek 5 perce megállni, szóba elegyedni másokkal, és az alkudozástól és hasonlóktól nemhogy nem jövök zavarba, de egyszerűen nagybetűkkel IMÁDOM.
De valahogy Marokkóban kicsit azt éreztem, hogy számomra túl nyomulósak, túl rámenősek, túl agresszívek voltak az emberek, legalábbis Marrakechben. Jártunk az óceánparti Essaouira városában is, ott már lazább volt a hangulat. Persze nyilván ezek csak pillanatnyi benyomások, néhány nap alatt csak a felszínt kapargattuk, csak néhány tucat emberrel érintkeztünk és elismerem, néha a nagy hőségben barátnőmmel sortban vagy rövid szoknyában rohantunk le az utcára, és azért ennél valószínűleg illendőbben is megjelenhettünk volna, és akkor talán velünk is másképp viselkednek.
Szóval így első élmények között azért meg szerettem volna említeni, hogy több szempontból elég “overwhelming” volt az egész út. Erre az overwhelmingre sosem tudom a megfelelő szót magyarul, bocsi. Szóval nagyon intenzív volt. De valószínűleg az én hangulatom is lazább lett volna, ha nem cukorbetegként (ráadásul ramadán idején) kell megoldanom az életet és a diétámat. Most alapvetően egy egészséges embert nem hinném, hogy annyira durván felzaklatna, ha például egy szervezett kirándulás 2 óra késéssel indul, amiből aztán mondjuk a forgalom miatt végül 3 órás csúszás lesz – nekem viszont azért, ha nem is percre pontosan ugyanazokban az időpontokban kell étkeznem, de azért plusz-mínusz 3 óra már nagy különbség, hogy akkor most mennyi inzulint adjak be az előző étkezésnél, mire számítsak, mikor fogok legközelebb táplálékhoz jutni, ha túl sok idő eltelik, és nagyon leesik a cukrom, az veszélyes állapotot eredményezhet, és bár mindig hordok magamnál biztonsági tartalékként kekszet és szőlőcukrot, meg egyéb száraz kajákat, amiket könnyen lehet szállítani a 40 fokban is, de azért azok tényleg csak a vészhelyzetekre vannak, és nem arra, hogy szénhidrát bomba korpovit kekszet vacsizzak, mert este 9-kor még fogalmunk sincs, mikor tálalják fel a befizetett vacsoránkat. Gondolom, ha csak egy sima piaci alkudozás erejéig kell eldumálnom a helyiekkel, akkor a nyelvi gátat sem éreztem volna olyan frusztrálónak, mint mikor olyasmiket kellett megértetnem angolul alig beszélő emberekkel, mint mondjuk hipoglikémia vagy ketoacidózis.
Na úgyhogy ezek voltak az első benyomások, egy gyönyörű ország gyönyörű helyekkel, amiket fotózgatni persze egy élmény volt és kapkodtuk a kameránkat nulla-huszonnégyben, de összegében nem volt a legegyszerűbb Marokkóban, ramadán idején, cukorbetegként, csak angolul beszélő női turistaként utazgatni. Volt mit feldolgozni az út után, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy ide nem egy hosszabb, több országot érintő út keretében érkeztem, és így volt időm rendesen megemészteni mindent. Ahogy az elején is írtam, végeredményben nagyon szívesen visszatérnék még, Fes, Rabat és Casablanca is nagyon érdekelne, és még számos kisebb hely az országon belül. Egy külön “bakancslista” jellegű posztban összegyűjtöm majd a főbb látnivalókat-tennivalókat is, amelyeket ajánlani tudok mindenkinek, csak szerettem volna megosztani azokat az élményeket is, amik így érzés szinten az első benyomások voltak, amíg még friss az egész. Amúgy meg arra biztatnék mindenkit, hogy utazzon Marokkóba, tapasztalja meg maga is, legyen nagyon nyitott, tehát nem akartam senki kedvét elvenni, sőt.
Ha már jártál Marokkóban, írd meg, Neked milyen élmény volt, tök kíváncsi vagyok, kinek mennyire volt ez az ország kultúrsokk-szerű, igazából fenntartom annak lehetőségét is, hogy csak én nem végeztem kellő kutatómunkát az egész út előtt, és azért is értek bizonyos dolgok meglepetésként.
