Az élet Balin

Úgy vettem észre, sokkal könnyebben elcsevegek olyan hétköznapi kis sztorikról, mint hogy már megint megállt a 47-es villamos nyolc percre az Astoria és a Deák között, na és persze hogy akkor bukkant elő a semmiből a három BKV ellenőr is, mint mondjuk sokkal különlegesebb és tartalmasabb élményekkel teli utazásokról. A “na milyen volt XY ország / város / út” kérdés szokott a legjobban zavarba hozni. Minél hosszabb útról van szó, annál nehezebb ezt megválaszolni, mert annyi minden történt, és annyira nehéz átadni, főleg mivel a legtöbb úti élmény nem is attól válik igazán különlegessé, hogy valójában mi mindent csináltam, hanem azoktól kis apró pillanatoktól, amik akkor és ott voltak viccesek vagy épp jelentőségteljesek.

Szóval úgy döntöttem, nem próbálom meg A-tól Z-ig elmesélni, mi mindent csináltam napról napra Balin az elmúlt, picit több, mint egy hétben, hanem összeszedek egy pár apró dolgot, amelyekre emlékezni szeretnék majd hónapok múlva, mikor a BKV büntetést befizetve duzzogok Budapesten, és kell majd egy kis lélekerősítés.

Ami a legnagyobb élményem eddig, az az emberek hihetetlen kedvessége. A facebook-ismerőseim már észrevehették, hogy az elmúlt napokban a falamat csupa lelkes ömlengés borította, de ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Általában véve is jóindulattal viszonyulok minden új ember felé, és bár igyekszem nem túl naiv lenni, de nem szoktam túl sokat gyanakodni meg rosszakat feltételezni másokról. De az itteni emberek vidámsága és jófejsége még így is minden elképzelésemet felülmúlta. Szombat hajnalban, vaksötétben indultunk neki a Mount Batur vulkán megmászásának a többi önkéntessel, zseblámpával kapaszkodtunk fel a meredek hegyen, az út nagy részén pedig nem volt kitaposott ösvény, csak kavicsos-köves, nehéz terep. Egy idő után nem bírtam tartani a többiek tempóját, edzetlenségemen kívül ennek az is lehetett az oka, hogy jobb cipő híján egy pár Converse-ben veselkedtem neki az útnak. Lemaradtam, leültem egy sziklára, mondtam, hogy menjenek csak tovább nélkülem, mert nem akartam, hogy miattam késsék le a napkeltét a hegy tetejéről nézve. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de felváltva sírtam és lihegtem őrült módon, és iszonyú csalódott voltam, hogy nem megy tovább. Tíz perc múlva vettem észre a kis helyi serpát, aki minden nap megmássza a hegyet a turistákkal, ott ült az egyik kövön, és mondta, hogy csak pihenjek, és majd megvár és én is meg fogom csinálni, csak a saját tempómban. We take baby steps, we take baby steps, ezt ismételgette. Voltak helyek, ahol karonfogva húzott fel, volt, ahol 10-15 percet kellett rám várni, de ő csak nyomatta hangosan a mobiljáról a Bruno Mars dalokat, és végül valahogy tényleg felsegített, sosem fogom elfelejteni, ahogy a Just the way you are dallamára én is megérkeztem a magaslatra. Annyira szürreális volt az egész, hogy így 2 nappal később már alig tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Nem akarok szájbarágós tanulságokat levonni, mert úgyis érted a lényeget. Ne ess kétségbe, ha elakadsz az életben és minden reménytelennek tűnik, mert sosem tudhatod, mikor ment meg váratlanul egy kis hegyi serpa. Vagy Bruno Mars.

További élményeimről pedig íme egy random, rövid felsorolás, mindenféle sorrend nélkül, ahogy épp eszembe jutnak ezen a trópusi délutánon, miközben a helyi organik kávézóban szürcsölgetem a “pink párduc” fantázianévre hallgató, sárkánygyümölcsből, banánból és citromléből kotyvasztott turmixomat, és tombol a monszun eső:

– Hihetetlen minőségű, friss kávé, tea és gyümölcsök mindenhol

– Az őrült “monkey forest” Ubudban, ahol kicsi majmócák százai rohangálnak szabadon, és kőkeményen ellopkodják a látogatók telefonjait, kalapját, napszemüvegét, mindent amit érnek

– Az alkudozás a taxisokkal, piaci árusokkal, mindenkivel aki él és mozog

– Az a jellegzetes trópusi illat, amit azonnal megéreztem, amint leszálltam a jakartai repülőtéren, és egy perc alatt felidézte bennem a tavalyi ázsiai utam emlékét

A kutyák, kakasok, a dús növényzet, a tenger sós levegője, a fülledt, párás idő, ezekre is mind-mind emlékezni szeretnék. Bali valami hihetetlen hely, picike sziget létére annyira sokszínű és változatos. Ezek még csak az első élményeim, ma kezdtem csak dolgozni az oviban, ami az egész utam legfőbb oka és célja, és amiről nemsokára külön bejegyzésben fogok beszámolni.

Továbbra is szívom magamba az élményeket, még mindig nagyon új minden, újra és újra rácsodálkozom az ételekre, az emberekre, minden kicsi furcsaságra. De a rengeteg félkavaróan új élmény és rácsodálkozás, a hegymászás közben kimerülve hisztizés és minden egyéb ellenére jelen pillanatban a legmeghatározóbb érzésem valahogy mégis a hihetetlen nyugalom. Az a fajta “minden rendben” érzés, amit már az elmúlt utak tapasztalatának is köszönhetek, hogy mikor megérkezem a 40 fokos fülledtségbe és a fejem felett átszalad 3 gekkó, akkor nem azt gondolom, hogy “úristen hova keveredtem, micsoda lepra, rohanni akarok haza a tiszta kis szobámba” (mikor először megérkeztem Amerikába, pontosan emlékszem, hogy ilyesmiket gondoltam, mikor minden olyan furcsának és idegennek tűnt), hanem tudom, hogy a gekkó megeszi a szúnyogokat meg mindenféle rovarokat, és ezért nem fogok másnap csípésekkel borítva ébredni, és így minden rendben lesz és hálás vagyok a kis gekkóhaverokért és minden furcsa és idegen dologért. Az élet nagy körforgása, meg hakuna matata, meg minden amit az okosabbak már 20 éve megtanultak az Oroszlánkirályból. Tiszta élvezeeeeeet a bölcseleeeeeeet!!!!!!!!!!