A legutóbbi nagyobb utamról első körben egy személyesebb beszámolót szeretnék írni, nem annyira útleírás vagy ajánlások, csak egy pár random sztori. Annyira jól sikerült ez az egész, és nem is annyira a szép tájak meg látnivalók, hanem az ilyen emberek és találkozások miatt imádok annyira utazni, szóval íme, néhány dolog.
Először Dubajban töltöttem pár napot, Rita barátnőmnél, aki stewardessként dolgozik itt, körülbelül egy éve költözött ki. Őt kicsit talán vicces módon, egy közös ex-barát révén ismertem meg évekkel ezelőtt, mikor 2010 őszén jelentkeztem az amerikai nyári táboros programra, és annyi kérdés volt a fejemben, de nem ismertem senkit, aki részt vett már ilyenen, csak Bálesztől tudtam, hogy a volt barátnője már volt kinn ilyen táborozós programon (amúgy ekkor már asszem én is volt-barátnője voltam jó öreg Bálintunknak, csak mindenki jóban maradt mindenkivel, és ez a mai napig így van, fullos písz & láv). Na és aztán Ritával egy ilyen kérdezz-felelekre találkoztunk akkor, gondolom akkor még kicsit kölcsönösen tartottunk ettől a talitól, de aztán gyakorlatilag első pillanattól kezdve annyira megvolt az összhang köztünk, hogy onnantól kezdve tartottuk a kapcsolatot és bár én közben kiköltöztem Angliába és Rita is sokat jött-ment a világban, most meg ugye már egy éve Dubajban lakik, de ha egyszerre otthon voltunk/vagyunk, akkor mindig találkoz(t)unk, menet közben is megy az üzengetés, satöbbi. Mindig olyan inspirálóan hatott rám, hogy ő mennyi helyre eljutott, mikor én még nem utazgattam annyit. Ő volt konkrétan az első olyan barátom, aki azt éreztette velem, hogy ezt lehet csinálni, ez nem csak a kőgazdagok kiváltsága. És nem utolsósorban ő egy olyan ember, akit minden túlzás nélkül a világ legpozitívabb és -szeretnivalóbb jelenségeként tudok csak jellemezni, akivel úgy jössz el egy találkáról, hogy ezerszeresen érzed magad jobb passzban, mint mikor odamentél.
Szóval ez a pár nap Dubajban vele istenien telt, azon kívül megismerhettem az ő egyik barátnőjét, Annát is, aki szintén légiutaskísérőként dolgozik itt, és akinek a fotóit és sok-sok útját már vagy egy éve stalkolgattam instagramon, és most személyesen is találkozhattunk végre, na és ő is egy olyan ember volt, akivel első pillanattól megvolt a totális egyhullámhossz és egész nap dumáltunk és röhögtünk és hú, a vele jövés-menés is annyira feltöltött és úgy élveztem!!
Aztán találkoztunk még Anna és Rita többi kollégájával, Bobóval és egy másik Rita nevű lánnyal is, és egyszerűen bárhol voltunk és bármit csináltunk, bennem végig áradt ez a “flow” állapot, mindenkinek kurvajó és szuperérdekes sztorijai voltak, és én is olyan szabadon nyomhattam a kis történeteimet, mármint tudod, otthon azért sokszor az van, hogyha elkezdek egy sztorit azzal, hogy “mikor Fokvárosban voltam…”, akkor a másik rávágja, hogy “de szar neked”, és innentől nem is figyel az egészre, pedig sosem felvágni akarok az utazásaimmal vagy ilyesmi. Mindenesetre most olyan jó volt ebben a közegben lenni és felszabadultan beszélgetni mindenféléről és élvezni azt, hogy mikor beszélek, tényleg érdekli a másikat a sztori maga, és nem csak azt firtatják, hogy honnan volt pénzem elutazni Ausztráliába.
Ezen kívül találkoztam egy másik stewardess barátnőmmel, Beussal is, akit pedig valamikor 2012 környékén ismertem meg, mikor még Bécsben lakott, és egy közös barátnőnkkel kimentünk hozzá hosszúhétvégézni, és én akkoriban még nem sok helyen jártam a világban, ő meg már akkor is nagyon, és arra emlékszem, hogy annyira érdekesen és természetesen tudott mindenről beszélni, sosem hencegést vagy “showing offot” éreztem rajta, szóval érte is már első pillanattól oda voltam, és aztán két éve, mikor először voltam Dubajban, akkor nála szálltam meg és most is találkoztunk, őt is annyira jó volt megint látni!
Ezen kívül első reggel, mikor a Burj Khalifához igyekeztem Ritáék lakásától, kicsit bénáztam, mert az überes fickó (Hassan with a Nissan) nem találta meg az épületet, akkor őt lemondtam, de nem láttam, hol tudnék taxit fogni, és ahogy bárgyú fejjel rohangáltam ott, leszólított valami random arab faszi a kocsijából, hogy ne dobjon-e el valahova, neki van pár szabad órája, elvisz ingyen meg minden. És ez tudom, hogy az elsőszámú egyedül utazós szabály, hogy LÁNYKÉNT EGY IDEGEN PASI AUTÓJÁBA NEM ÜLÜNK BE, és nem tudom, mi tört akkor rám, de egyszerűen olyan jó érzésem volt ezzel a pasival kapcsolatban, és bevallom beszálltam mellé, tök jót dumáltunk, tényleg nem kért tőlem pénzt, és nem próbálkozott be semmilyen nyomulással, a számomat sem kérte el meg semmi. Egyszerűen egy tök jó arc volt. És akármennyire is megszegtem úgymond egy ilyen biztonsági alapszabályt és nem mentegetni akarom magam, de semmi para nem volt bennem vele kapcsolatban, pedig alapvetően azért nem vagyok hülye szinten naiv, szerintem.
Na mindegy, aztán voltam Jordániában is, amiről már Facebookon írtam, hogy ott egy helyi sofőr-sráccal krúzolgattam, 2003-as 50 Cent dalokat üvöltetve, a Holt-tenger partjától a vad jordán hegyvidékes részeken keresztül Wadi Musáig, és hát ez a csávó is egy cukifalat volt, vele is végig biztonságosan és szuperül éreztem magam, az első felém tett gesztusa az volt, hogy megosztotta velem a hordozható wifijét és adott egy tálra mívesen kirakosgatott datolyát. Aztán nem annyira értette, hogy miért nem repülök rá ezerrel a datira, én persze próbáltam ecsetelni, hogy az az egyik legcukrosabb gyümölcs és én cukorbeteg vagyok, de fiúkámnak nem volt elég erős az angolja ehhez, és még cukiságból egy kólát is vett nekem, amit szintén nem ittam, de szerencsére azért nem bántódott meg nagyon, hogy nem nagyon veszegettem ezekből. Ő volt az, aki mikor vécére kellett mennem valahol a puszta közepén, ahol közel-s-távol nem volt nyilvános mosdó, akkor kiszállt velem a kocsiból, kivett a csomagtartóból egy ilyen giccses perzsaszőnyeget, és abból körém terített egy ilyen instant jurtát, és így végeztem dolgomat az út szélén. Őt sem fogom elfelejteni.
Aztán olyan találkozásaim voltak, úristen!! Képzeljétek el, hogy ülök a Gulf Air nevű légitársaság egyik járatán, Bahrainból Maszkatba, Omán fővárosába tartottam, és bemondja a pilóta, hogy erős turbulencia lesz. Én, aki félek a repüléstől és a turbulenciától, már süvöltöttem is a stewardessnek, hogy cukorbeteg vagyok és repülés-parám van, egy erős stressztől össze tud omlani a vércukrom, és akkor mi a teendő. Erre képzeljétek, ki ült mellettem ezen a járaton. A világ egyik legnagyobb gyógyszercégének, a Roche-nak az ománi diabéteszes vezető főmuftija. Egész úton csekkolgatta velem a cukromat, nyomatta, hogy “nagyon király vagy, 7es a cukor, nem gáz ez, you go guuuurl”, és leszálláskor fogott nekem taxit és megadta a számát, hogyha bármi van, el tudjam érni. Nem kérte el az én számomat, semmi nyomulás, megintcsak egy csodálatos, önzetlen, segítőkész emberrel találkoztam.
Aztán volt egy olyan, mikor Ománból repültem Jordániába, az Oman Air légitársasággal, és bemondta a pilóta, hogy légiutaskísérőink szívesen állnak a rendelkezésükre, angolul, arabul… ÉS MAGYARUL. Mondom miiiiiii, azért az Oman Air nem egy olyan szupermultikulti cég, mint az Emirates vagy a Qatar, és mint kiderült, az egész légitársaságnál összesen 2 magyar ember dolgozik, hát az egyikük az én gépemen volt aznap stewi! Vele is ment a nagy örömködés (és ott is kaptam datolyát).
Aztán várjatok, hol is voltam még. Ja igen, Indiában. Hát ez a kedvenc sztorim talán az útról. Volt egy sofőröm Delhiből Agrába, aki azzal indított, hogy őt előző este kirabolták, és most se pénze, se mobilja, semmi. Én meg kicsit gyanakodtam, hogy most ez csak egy ilyen lehúzós duma amit minden turistának benyom, vagy mi. És bevallom, nem is annyira önzetlen kedvességből, csak mert mit lehet ilyenkor tenni alapon, és racionálisan belegondolva, hogy még ha le is húz egy-két autópálya matrica díjra, az nyugati szemmel még akkor is annyira kibírható összeg, szóval belementem a dologba, fizettem mindent, vettem neki az úton ebédet is, kávét, adtam cigit, satöbbi. Aztán másnap maradéktalanul megadta az autópálya díjak árát, és annyira de annyira hálás volt a kedvességemért, hogy elvitt a saját családi házába, ahol a felesége házi chicken biryanit készített, és velük kajáltam a hátsó kertben. Úristen, akkora pofon volt az előző napi cinikus hozzáállásom után, és annyira mélyen megérintett és… áhh, ezt nem is tudom szavakba önteni. Faith in humanity 100% restored. Csodálatos élmény volt, hogy ott lehettem és ehettem velük.
Még rettentő sok sztorim van erről az útról, csodálatos helyeken jártam, Egyiptomban, Ománban, Jordániában, Indiában, az Egyesült Arab Emirátusokban, és majd összeteszek néhány praktikusabb tanácsokban bővelkedő beszámolót is, de elsőre ezeket a kis emberi történeteket szerettem volna elmesélni. Olyan feltöltődve, pozitívan, önmagamba és másokba vetett bizalommal tele jöttem haza (önbizalmam a cukorbetegség menedzselése szintjén erősödött meg, másokba vetett bizalmam meg minden szinten fullra töltve), hogy el sem tudom mondani, úgyhogy alig várom, hogy mesélhessek még!
