Egyrészt mindenki mindent (is) megírt már covid-témában, ugyanakkor arra gondoltam, tekintve, hogy sokak számára milyen vonzó, érdekes világ a nemzetközi légiközlekedés, talán érdekes lehetne elmesélni, hogy milyen volt – a konkrét számszerű veszteségeken és bevétel kieséseken túl, amiket már ezer hírportál és utazós oldal jelentett – szóval azt bemutatni, hogy milyen (volt) úgymond “belülről”, személyesen megélni mindazt, amit az idei év eddigi része jelentett, ebben a szférában dolgozva.
Remélem, nem szorul magyarázatra, de azért álljon itt a kis disclaimer, hogy minden, amit itt fogtok olvasni, a személyes tapasztalataim és benyomásaim – minden cég másképp kezelte a helyzetet, és minden ember másképp élte meg azt. Ez nem egy objektív tényfeltáró riport, csak egy személyes beszámoló.
Mielőtt belekezdek, egy rövid összefoglaló arról, hogy mi is a munkám. A világ egyik legnagyobb, közel-keleti légitársaság óriásának dolgozom, körülbelül két és fél éve, mióta hazaköltöztem Angliából, budapesti bázissal, földi személyzetként (tehát gyorsra zárva a kérdést, amit sokan feltesznek az instagramos utazgatós képeim láttán – nem, nem vagyok légiutaskísérő, sosem voltam).
A pozíció hivatalosan az ügyfélszolgálat & értékesítés/sales szavakkal lenne leírható, azonban a munka természete sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt számomra, mint amit, azt hiszem, az ügyfélszolgálatok általában a legtöbb ember fejében felidéznek (uncsi-robotikus-telefonálgatós-multistucatmeló-stb). Sokkal komplexebb és emberibb volt az egész, mert minden utas sztorija más és más. Nem lehet a nagykönyvből megtanulni a válaszokat, és azokat elrebegni az embereknek, mert az utazás a gyakorlatban annyi helyzetet teremt, amit semmilyen tankönyvben nem találnál meg.
Gyakorlatilag minden, egy utazás előtt-alatt-után felmerülő esetben mi segítünk az embereknek, onnantól kezdve, hogy hogyan kell elkészíteni egy foglalást egy Ausztráliából Oroszországba egyedül utazó tíz éves gyereknek, akinek elvált szülei a világ két végén élnek és a gyerkőcöt utaztatják kontinenseken át a nyári szünetben, és el kell intézni, hogy minden biztonságosan és rendben menjen, papa átadja a kislányt a kollégáknak a melbourne-i reptéren, kislány nehogy elvesszen a dubaji átszálláskor a hatalmas terminálon, mindig legyen megfelelő nyelvet beszélő stewardess a gépen (hogyha a gyerek éppenséggel csak oroszul beszél mondjuk), legyen laktózmentes kaja is a járaton, ha a gyerkőc laktózérzékeny esetleg, majd anya megtalálja és átvehesse őt Moszkvában, meglegyen minden telefonszám, minden fél tudja, mikor mi fog történni és mikor mit kell tennie — az olyan esetekig, hogy az Amerikában tartózkodó, de szír állampolgár édesapa halála után a fia hogyan szállíthatná apja hamvait Damaszkuszba, teljesítve ezzel annak utolsó kívánságát, miközben adott pillanatban Amerika és Szíria nem ismerik el egymást, nincs diplomáciai kapcsolatuk és nagykövetségük, tehát az apukának, aki szír állampolgár, nem tudják kiállítani a halotti bizonyítványt, anélkül viszont nem lehet hamvakat szállítani, és akkor mi legyen.
Ahogy megtanultam, a nemzetközi légiközlekedés világa annyival összetettebb és komplexebb, mint amit magamból, a saját és ismerőseim utazásaiból kiindulva gondoltam volna – azaz, hogy emberek nyaralni utaznak egzotikus országokba, és maximum annyi kérdésük merül fel időközben, hogy hány kilós poggyászt vihetnek, lehet-e benne drón és másfél óra a dubaji reptéren elég-e az átszállásra.
Egy szó mint száz (kicsit hosszú lett ez az egész, tekintve, hogy ez csak a bevezető), ez a munka számomra általában véve rettentően izgalmas és érdekes volt, mindig más helyzetek, más emberek, Svédországtól Kanadán át Nigériáig, minden nap ötven-hatvan új utassal beszélsz, mindenféle országból, kultúrából, kialakítasz különféle “tárgyalási stratégiákat”, hogy kinél milyen közelítés vagy milyen stílusú kommunikáció működik jobban (ami egy adott brit utasnál udvarias és ilyen helyzetben elvárt stílus, az lehet, hogy egy amerikainál éppenséggel túl maníroskodó megfogalmazásnak hat, egy nem-angol anyanyelvű ember számára pedig éppenséggel akár a megértést is nehezítheti – ezek csak példák, a valóság még sokkal sokfélébb és izgalmasabb). Természetesen megvannak a meló nehézségei, de alapvetően mindig is szerettem ezt a munkát.
A 2020-as év bizarr módon nehézkesen indult. A munka természetéből fakadóan gyakran találkozunk olyan helyzetekkel, hogy természeti katasztrófától a polgárháborúig ezerféle helyzet lehet, mikor az utazás sajnos nem a megszokott békés mederben folyik, de az idei évnek már az első heteire extrém sok szerencsétlenség jutott.
Karácsony-szilveszter környékén tájfun volt Mauritiuson, emiatt többszáz utas nem tudott eljutni a tipikusan ebben, az európai/észak-amerikai tél időszakában felkapott trópusi desztinációra.
Január 8-án a Ukraine International Airlines egyik Kijevbe tartó gépét lelőtték a teheráni reptérről való felszállás után – hirtelen minden utas pánikhangulatban kezdett hívni minket, hogy a Dubajba tartó gépeink áthaladnak-e iráni légtér felett, és ha igen, akkor adjuk vissza a pénzüket de kurvagyorsan és különben meg basszuk meg magunkat (sajnos ez nagyon jellemző stílus, amelyben sok ember kommunikál pánikhelyzetek során, főleg ha a másik emberrel nem szemtől szemben állnak, csak telefonon beszélnek egy arc nélküli random valakivel – de erről majd bővebben, kicsit később).
Pár héttel később vulkánkitörés volt a Fülöp-szigeteken, és lassacskán elkezdtük törölni a kínai járatokat is, a wuhani vírushelyzet miatt.
Olyan szürreális belegondolni, hogy bár mi az első pillanatoktól kezdve szinte “díszpáholyból” figyelhettük a helyzet eszkalálódását, jóval azelőtt, hogy az első európai esetekről elkezdett cikkezni a sajtó és a világnak ezen a pontján is kezdték komolyan venni a témát, mégis mennyire naivan és ignoránsan álltunk az egészhez, amíg nem alakult ki a személyes érintettség. Én legalábbis biztosan. Semmi mélyebb tudással nem rendelkeztem a vírusok témakörében, és bár ködös emlékeim voltak ugyan járványokról, amelyek az életem során törtek ki, de nem vettem a fáradságot, hogy mondjuk annál mélyebben a témába ássam magam, mint hogy “Ebola is volt Nyugat-Afrikában, de mégcsak a kontinens egészére sem terjedt át, akkor most ez a wuhani vírus miért jelentene nagyobb veszélyt, mint egy lokális problémát ott messze, Kínának egyetlen régiójában – pár hétig mennek a szenzációhajhász szalagcímek, aztán már hallani sem fogunk róla valószínűleg”.
Teltek a hetek, a cég kezdte módosítani, ritkítani, aztán teljességgel törölni az iráni és bahraini járatait is. Február utolsó napjaiban már záporoztak az emailek, minden nap ezernyi új kormány rendelkezés, ahogy az egyes országok elkezdték lereagálni a helyzetet.
Csak úgy kapkodtuk a fejünket. Bár már az első kínai járattörlések óta figyeltük a dolgok lejátszódását, március elején mégis, mintha hirtelen egyszerre robbant volna fel a világ. Ahogy Olaszország vált az első európai gócponttá, egyre több ország nem engedte be az olasz állampolgárokat. Hirtelen India (a légitársaságunk legnagyobb piaca, körülbelül tíz városba repülünk, ezek közül sok helyre napi 3-6 járat is van, 350-450 fős repülőgépekkel) lezárta határait a turista vízumon utazók előtt. Benne volt a hírekben, az utasok már tudták, a légitársaságnak azonban még ideje sem volt lereagálni és eldönteni, mi lesz a járatokkal – illetve nem is kaptunk még visszajelzést, az egyes repterek fogadnak-e továbbra is nemzetközi repülőjáratokat, hogyha turistákat már nem is, de legalább a hazatérő állampolgárokat haza tudjuk repíteni. És ez szép lassan így volt minden országban, ahova repülünk. Zárnak a határok, járattörlések, az úton lévő állampolgárok kétségbeesetten próbálnak átfoglalni az üzemelő néhány járat egyikére, sokan dollárok ezreit fizetik ki, hogy akár biznisz vagy első osztályon, csak hazajussanak valahogy. Totális káosz, senki nem tudja, mi történik, egy gép, ami adott pillanatban úgy tűnik, menetrendszerűen üzemel, végül valóban felszáll-e majd.
Végül eljön március 25, és a légitársaság, ahol dolgozom, olyat tesz, amit a története alatt sosem – határozatlan időre felfüggeszti az összes járatát.
Ezen a ponton már átmentünk home office-ba (nyilván ennek is megvoltak a maga kihívásai), és bejelentették, hogy áprilistól a pozíciódtól függően bizonyos mértékű fizucsökkentés kezdődik – az én szintemen ez 25% volt (ezzel nem árulok el nagy céges titkokat, hisz ez mára már mind százszor publikált információ hírportálokon és utazós oldalakon), ami persze nem érintett kellemesen, de adott ponton a szememben indokoltnak tűnt, és örültem, hogy nem szűnt meg az állásom. Ekkor sok kisvállalkozás a turisztikai-vendéglátói iparban már nagyon komoly gondokkal küzdött, rengetegen voltak fizetetlen szabadságon, teljes bizonytalanságban, hogy mikor térhetnek vissza, vagy visszatérhetnek-e valaha, vagy szűnt meg a munkahelyük, ment tönkre a vállakozásuk. Én szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ennyire stabil, nagy hátterű cégnél lehetek.
Ezen a ponton tehát nem a kieső bevétel jelentette a nehézséget, hanem egyszerűen a helyzet bizonytalanságából fakadóan maga a munka, az emberek kérdései és kétségei. Bár repülni nem repült senki, a telefonvonalak éltek és égtek.
Mindenki válaszokat akart – persze érthető okokból. De segíteni rettenetesen nehéz volt, ha lehetett egyáltalán.
Mikor tudok hazajutni? Utasok ezrei ragadtak külföldön, üzleti úton vagy a vakációjuk közben, esetleg távoli családtagjaik látogatásakor, és nem tudtak hazajutni. Sok esetben semmit nem tudtunk mondani nekik. Borzasztó tehetetlen állapot volt. A legjobb része a munkámnak, hogy segíthetek másoknak, és ezt most egyáltalán nem tudtam megtenni. Volt, hogy velük sírtam, olyan emberi történetekkel találkoztam, hogy hihetetlen. Állások kerültek veszélybe, egész családok megélhetése került veszélybe, párkapcsolatok kerültek veszélybe – és persze, sokszor emberek egészsége és élete került veszélybe.
Mikor adjátok vissza a pénzemet? Bezzeg a British Airways / Ryanair / Qatar két hét után visszaadta a pénzem, úgyhogy takarodjatok a picsába bazmeg. Volt, hogy éppenséggel nem együtt sírtunk, hanem utasok tucatjai üvöltöttek velem (velünk), egyik a másik után, sokszor kurvaanyázva, sokszor személyeskedve, sokszor csak egyszerűen frusztráltan – és bár a stílust sokszor nem, de a kétségbeesést, az aggodalmat legtöbbször meg tudtam érteni. Rettenetesen szerencsétlen helyzet volt, sokszor tényleg több hónapot vett igénybe a jegyek árának visszatérítése, miközben emberek ezrei kerültek kiszolgáltatottabb helyzetbe egzisztenciálisan, mint valaha életükben. Sokszor én is pofátlanul sok időnek éreztem a visszatérítést, és nyilván nem értettem egyet a cégem minden egyes lépésével, egy ilyen helyzetben mégis a céget kell reprezentálnod ugye – elég hálátlan middle man szerep. És ez ment napi sok órában, heteken, hónapokon keresztül.
Május második felére világos volt, hogy a cég kezdeti becslései azzal kapcsolatban, hogy mikor kezdünk újra repülni, azok a tavasz elején még nagyon optimista elképzelések voltak. Március végén még simán át tudtam foglalni az utasokat új járatokra, május végére, de május végén asszem már csak abban reménykedtünk, hogy július elején majd újraindulnak a gépek.
Egy idő után volt néhány járat végre, de ezek újabb kihívásokat hoztak magukkal – rengeteg járatváltoztatás és törlés történt akkor is, mikor papíron már meg voltak hirdetve ezek a gépek. Az országok sokszor egyik napról a másikra változtatják az álláspontjukat. Kinyitják a határt, látják, hogy valahol növekednek az esetszámok, újra bezárják. Ausztrália kitalálta például, hogy napi létszámlimitet határoz meg az országba visszatérő ausztrál állampolgárokra vonatkozóan. Eladtunk teszem azt, négyszáz repjegyet egy adott gépre, ezek az emberek amúgy btw március óta próbálnak hazajutni az otthonukba, hatszor volt már átfoglalva a jegyük, de hirtelen mondjuk csak napi ötven embert vihetünk (mert úgy dönt az kormány), a többieket pedig “ledobjuk” az adott járatról, és a következő dátum, mikorra időpontot találunk, október közepe. El tudod képzelni, milyen érzés lehet, mikor fél éve rostokolsz a világ másik végén, nem tudsz hazajutni (voltak, akik emiatt veszítették el az állásukat, de olyan emberrel is beszéltem, akinek éppenséggel ezekben a hetekben haldoklott az édesanyja, és ő nem tudott hazajutni, hogy vele töltse az utolsó pillanatokat), majd végre ott a fény az alagút végén, de ismét kapsz egy emailt, hogy a járat törölve vagy éppenséggel te nem lehetsz rajta? Majd felhívsz minket, és azt hallod, hogy a következő járat 3 hónappal később lenne?!?! És nem tudok segíteni, mert nem jókedvében törölte a cégem sem a járatot. Kormányzati határozat. Őszintén, sok emberi sztori, amiket hallottunk, borzasztó volt. Ezerszer tört össze a szívem az elmúlt fél évben. És mentálisan is rettenetesen nyomasztó mindez. A tehetetlenség, a több ezer tragikus történet, a sokakból előtörő düh és agresszió, minden.
Ekkorra, a nyáron már 50%-al csökkentette a cég a munkaidőnket és a bérünket is (ezzel sem fedek fel nagy szuper-confidential műhelytitkot, hisz nagyon sok hírportál lehozta már). A helyi vezetőség segítségével 3 hónapig részesülhettünk ugyan állami segélyben, amelyet a turizmusban dolgozók megsegítésére találtak ki, azonban ekkorra havi szinten már nem jöttem ki a fizetésemből, és elkezdtem folyamatosan a tartalékaimhoz nyúlni. Hálistennek az angliai melóimból még mindig voltak tartalékaim, nem voltak napi szintű megélhetési gondjaim, de rettentő nyomasztóvá kezdett válni a szituáció ettől még.
Ezen kívül idővel nemcsak ezek jelentették a problémát számomra, hanem a turizmust/légiközlekedést, mint területet illető perspektíva vesztés is. Ha azt kérded, miért nem kerestem új állást már áprilisban vagy májusban, akkor arra az egyik válaszom az lenne (nyilván ennél összetettebb a teljes kép), hogy egyszerűen szerettem ezt a munkát, ezt a területet, volt egy jövőképem ebben a világban, és naivan hittem, vagy hinni akartam, hogy eltelik pár hónap, és a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba. És az utazás, amely számomra oly fontos dolog, a világ megismerése, más emberek és kultúrák megismerése… az utazás, ez a csodálatos, edukatív, világokat összekötő, informatív, szívünket és szellemünket nyitottabbá tevő dolog – bocs a pátoszért és a nyálért, tudom, hogy egy ilyen cég valahol nem több, mint egy “lelketlen multi”, én mégis úgy éreztem, ennek a cégnek hála másoknak is segíthetek az utazásaikban, és ezáltal valami jó, és számomra is érdekes dologgal foglalkozhatok – szóval ez nem egy olyan egyszerű gondolatmenet volt, hogy gáz van a melóban, na húzzunk el a rákba egy másik multihoz. Nem is akartam elhúzni ebből a szférából, meg amúgy is úgy éreztem, hogy nem éppen olyanok a piaci körülmények, hogy nagyon jó esélyeim lennének jobbat találni, meg őszintén, tényleg nagyon sokáig reménykedtem, hogy mostmár mindjárt jobbra fordulnak a dolgok. Semmi sem tud jobban bennetartani egy szar szituációban, mint a remény, hogy majd jobb lesz – és közben nyilván vannak helyzetek az életben, mikor van értelme szívósnak lenni, nem feladni az első-második-harmadik akadálynál, kivárni – és persze van, mikor lécelni kell, mert az adott környezet már teljesen lélekölő és toxikus – de hogy adott helyzet melyik kategóriába esik, azt sokszor mikor benne vagy, akkor látod legkevésbé tisztán, még úgymond “átlagosabb” helyzetekben is, nemhogy egy olyan példátlan szituban, mikor szinte bárki bármit mond, az valahol csak spekuláció és a pontos kimenetelét a dolgoknak nem tudjuk kiszámítani, mert annyira sokfaktoros az egész (gondolok itt arra, hogy ez egy jelen pillanatban is zajló sztori, amelynek lecsengését aktívan befolyásolja az egyének viselkedése, a kormányok helyzetkezelése, a vakcina kutatás, és ezek egymásra hatásai is).
Talán július elején éreztem azt, hogy finoman szólva, felültem a ‘szarspirálra”. Spirálnak azt az állapotot nevezem, mikor egyszerre az életed több alappillére meginog, ezért elkezdesz belecsúszni egyfajta ördögi körbe, ahol a sok rossz érzés egymást felerősíti, ezek miatt egyre érzékenyebbé és ingerlékenyebbé válsz a kisebb rosszakkal kapcsolatban is, szóval lassan már sokkal kisebb súlyú események miatt is teljes érzelmi kilengésbe kerülsz, amelyek esetleg normál, stabilabb lelkiállapotodban nem ráztak volna meg annyira. Esetemben a megingó alappillérek nyilván az egyre nyomasztóbbá váló meló és a szintén nyomasztó cashflow voltak (utóbbi már nyilván kihatott arra, hogy a mindennapos dolgoktól a rekreációig milyen minőségben tudok sok egyéb területet is menedzselni az életemben), ehhez add hozzá azt, hogy mindaz, ami idén a világban történt/történik, arra nyilván egyikünk sem immunis a saját élete szintjén sem (bár sok utas sztorijához képest a velem történt dolgok semmiségek, azonban mindannyian hónapok óta együttélünk egy folyamatos bizonytalansággal és annak minden nyomasztó, szorongató valóságával). Ebben a posztban eddig nem volt szó erről, de nem mellékes tényező az sem, hogy februárban és júniusban aggasztó híreket kaptam az orvosi kontroll vizsgálataimon, ahol azt nézték, a lassan 5 éve meglévő cukorbetegségemnek lettek-e szemészeti szövődményei. Erről itt most nem írnék többet, mert már így is nagyon hosszú lesz, talán majd egy másik, külön fejezetben.
Szóval sokminden volt. Voltak napi szintű kis események is, amikre nem is feltétlenül emlékszem egyesével, de az érzelmi skálám negatív tengelyének extrém amplitúdóján táncikálva, ahogy említettem, sokszor ezek is teljesen hasba tudtak vágni. Tudtam, hogy nem vagyok jó helyen mentálisan, és aztán ennek a nemjóllétnek fizikai manifesztációi is keztdek megjelenni. Másfél év után először volt újra pánikrohamom, és voltak napok, mikor olyan erős szorongásaim voltak, hogy nem tudtam kimenni az utcára, rengeteg programot lemondtam, stb.
Asszem ez volt a mélypont, a pánikrohamokkal és mindennapos szintű szorongásokkal tűzdelt időszak augusztus első felében.
Az elmúlt, több mint három hétben amúgy szabin voltam (idén először), aminek rengeteg pozitív hatása volt a mentálhigiénémre is, és néhány fontos dolog is történt, illetve sok dolgot sikerült “átkereteztem” saját magamban is – majd külön bejegyzésben írnék minderről, hisz a leírtak fényében talán érdekes lehet, hogyan jöttem ki erről a mélypontról (és nem szeretném, ha bárki különösebben aggódna miattam, e sorokat olvasva), de most csak a nehezét szerettem volna kiadni magamból, hogy erre az időszakra is emlékezzek majd. Meg hátha mást is érdekel ez a sztorizás. Csak azért említem, hogy most nem a fent leírt mélyponton vagyok, hogy ne essetek nekem álláskeresési / életmódvezetési jótanácsokkal 😀
A végét szeretném mostmár rövidre zárni, és nagy következtetéseket nem szeretnék egyelőre levonni, mert körülbelül minden, amit egy adott ponton gondoltam az elmúlt hónapokban, az annyiszor alakult totálisan máshogy a valóságban – globálisan is, a világ, az utazás, a járványhelyzet és az egyes kormányok döntései szintjén, és az egyéni szintemen is – szóval most hagynám a spekulációkat és a nagy megmondásokat.
Sokat agyaltam azon, hogy pusztán az utazós szféra szempontjából, melyek lehetnek az egész helyzet pozitív hozományai (ha vannak ilyenek), mert azért már évek óta nem tudtam elhessegetni a fejemből azt a gondolatot sem, hogy a repülés jelen (értsd: pre-covid) formája mennyire rossz hatással van a környezetre és a bolygónkra, és mennyire “oké” ilyen értelemben ez az egész iparág és amivel napi szinten foglalkozom. Ugyanakkor más oldalról közelítve pedig annyira remélem, hogy az utazás, ez az emberek és kultúrák, családok és vadidegenek között hidat emelő, mindannyiunkat egymáshoz közelebb hozó, a perspektívánkat tágító, egymás megértését segítő, szabadságot, feltöltődést, friss szemléleteket, új ötleteteket adó, fontos társadalmi kérdésekre és beszélgetésekre sarkalló, csodálatos dolog (mert mindezt jelenti számomra az utazás, és mindezt annyival könnyebbé teszi a repülés) újra az életünk természetes része lehet egyszer.
Annyi biztos, hogy az elmúlt hónapok nagy kihívást jelentettek sokunk számára, ugyanakkor fel is nyitották a szemem azzal kapcsolatban, hogy mennyi ember számára mennyi más szempontból hoztak nehézségeket, amelyeket esetleg én közvetlenül nem éltem át vagy amire magamtól gondolni sem tudtam volna. Ilyen szempontból amúgy hálás vagyok a munkámnak, hogy utazás nélkül is “utazhattam”, beszélhettem sok ezer emberrel a világ sok pontjáról, amelyek árnyalták a saját értelmezésemet és meglátásaimat is, az elmúlt hónapokban.
Végül pedig, vigyázzatok magatokra és másokra, legyetek kedvesek egymással (a telefonok, honlapok, social media másik oldalán nemcsak trollok és csetbotok vannak, hanem valódi emberek is, és amit mondasz és kommunikálsz, annak súlya van, akár egy emberhez szólsz, akár tízezerhez), és persze kitartás annak, aki hasonlóan durván érintett szektorban dolgozik (vagy csak egyszerűen nehezen éli meg ezt az időszakot) és ha szeretnétek személyes sztorit megosztani vagy reflektálni az itt leírtakra, akkor írjatok nyugodtan kommentet, vagy beszélgethetünk instagramon. És akkor hamarosan folytköv!
