Húsz emlék a húszas éveimből

Pár hete lettem harminc, és ahogy az a szülinapokra jellemző, igazából maga a „nagy nap”, mint olyan, semmiféle változást nem hozott az életembe; persze viccelődtünk a haverjaimmal, hogy kezdenek-e már megjelenni a ráncok anyus, és társai, de hát igazából nyilván egy olyan nap volt, mint a többi, akárhogy is próbálta éveken át az ellenkezőjét sugallni Halász Judit.

Kisebb koromban, mikor a harminc még egy nagyon távoli jövőnek tűnt, és rettentően felnőtt számnak hangzott, mindig olyanokat gondoltam, hogy harminc éves koromra már mindent tudni fogok, amit az életről lehet. És persze lesz egy házam, férjem, két gyerekem, lehetőleg ikrek mert az milyen cuki lenne, valami hasonló névvel mert az még cukibb, mondjuk, Lídia és Lívia. Persze jó munkám is lesz, ami jól fizet, meg imádom is csinálni minden áldott nap, meg valami háziállat is lesz. És aztán, miután ezeket mind elértem nagyjából harminc éves koromra, a maradék negyven-ötven vagy ki tudja, hány évben, hát kábé marad a boldogan élés (amíg meg nem halás).

Ezek gondolom elég tipikus kis gyerkőckori álmok, különösebben nem láttam magam előtt a megszokottól és a normától bármilyen mértékben eltérő perspektívát, de ami azt illeti, nem is volt bennem semmi nagyobb lázadós érzés. Aztán persze úgy alakult, hogy a valóság árnyalta és alakította ezeket a kis gyerekkori álmokat és végül totálisan más utakat jártam, olyanokat, amiket kisebb koromban el sem tudtam volna képzelni magamnak.

És mivel később néha jó visszaolvasni, hogy bizonyos korábbi életszakaszokban hol tartottam – félig csak úgy magamnak dokumentálásként, félig meg mégis, ha bárki másnak érdekes lehet ez, íme az a húsz esemény, élmény, történés és választás, amely leginkább meghatározta a húszas éveimet.

A kaszinó. A húszas éveimbe egy éjszakai műszak közepén léptem be, a kaszinóban, ahol még tizenkilenc évesen kezdtem el dolgozni krupiéként, rulettet, blackjacket, és pókert „dealve”. Ezt így mondtuk ott mindig, angolul „dealer” volt a munkaköröm megnevezése is. Bár csak egy szűk évet dolgoztam itt, ez egy nagyon meghatározó kis fejezet volt az életemben. Ez a munka és az egész miliő totálisan más volt, mint amivel korábban valaha is találkoztam, azt hiszem amúgy, én voltam a legfiatalabb, vagy legalábbis az egyik legfiatalabb a kollégáim közt, és hirtelen rengeteg olyan hajmeresztő dolgot láttam, amelyek iszonyatosan kinyitották kicsi naiv szemeimet egy olyan világra, amelyet előtte maximum filmekben láttam. Mindennapos, mégis rettentő érdekes jelenség volt számomra a szerencsejáték függőség, és hogy mit tud kihozni emberekből (könyvet tudnék írni a sok sztoriból), és tulajdonképpen ez az addikciók iránti érdeklődés fordított az egyetemi szakválasztásom, azaz a pszichológia irányába is.

Az egyetem. Annak ellenére, hogy végül a képzés után nem a diplomámmal mentem tovább a későbbi években, és sok szempontból tudnám kritizálni is azt, ahogy a pszichológiát az ELTE-n oktatták, az azonban tény, hogy az a néhány év, amit az egyetemen töltöttem, óriási mértékben formálta azt, ahogy a világot és az embereket látom, az értékrendemet, viszonyulásomat és közelítésemet különböző helyzetekhez, nem beszélve azokról a fantasztikus és számomra nagyon meghatározó emberekről, akiket az egyetemnek köszönhetően ismertem meg. Igazából azt hiszem, itt jött szembe először annak gondolata is úgy igazán erősen, hogy a dolgok mennyire sokszor mások, mint aminek látszanak, emberek tettei mögött mennyi más is meghúzódhat, mint amit én magamból kiindulva elsőre gondolnék, mennyire oké az is, ami és aki valamely módon más, mint én, mint ahogy én képzelem, mint ahogy én látom jónak, mint ahogy szerintem lenne jó a másiknak. Ezek ma nem hangzanak nagy dolgoknak, de azt hiszem, a gimi végéig még eléggé erősen egy kis önközpontú univerzumban éltem, és huszonegy-két évesen azért volt néhány ilyen rádöbbenés-szerű pillanatom, már a kaszinóban is, és az egyetem alatt pláne. Imádtam ezt az egész időszakot. Az órák közti cigizéseket az udvaron, a mindennapos sörözéseket a suli közeli kocsmákban, az egyetemi bulikat (a Kazi alagsorában főleg), a vizsgák előtti könyvtár-maratonokat a Szabó Ervinben, a világmegváltó beszélgetéseket, a tankönyvre kapott pénzt elkölteni valami hülyeségre a spárban aztán kölcsönkérni valamelyik kispajtás könyvét, hogy valamit azért be tudjak mutatni otthon, ennek az egész időszaknak minden gondterheltségét és egyben gondtalanságát.

Első találkozás a vér szerinti apámmal. Ez nem csak egy adott időszak, hanem valószínűleg egész életem legmeghatározóbb pillanatához kötődik. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, mikor eljött az a pillanat, ami teljesen felkavarta az addigi egész életemet – ekkor mondták el nekem, hogy Apu, vagyis akit egész életemben édesapámnak gondoltam, nem a vér szerinti apám, hogy nem is Gáspár Fanni néven születtem, hogy Apu egy-másfél éves koromban vett a nevére, Lilu már tőle született, tehát ő a féltestvérem, és a vér szerinti apám akkor kicsoda és ő hogyan került ki az életünkből, satöbbi satöbbi satöbbi, ennek nem is szeretném minden oldalát totálisan a nyilvánosság elé tárni, mindenesetre úgy tudnám sommázni, hogy tizenpár évesen hirtelen úgy éreztem, totálisan kirántották a lábam alól a talajt, az egész addigi életem egy hazugságon alapult, és minden, számomra bizalmi bástyának hitt ember egész addigi életemben hazudott nekem egy ilyen fontosságú dologban. A tesómat leszámítva (akivel egyszerre tudtuk meg mindezt) mindenki. Az, hogy ezzel az egész információ halommal hogyan küzdöttem meg akkor, kistiniként, hogyan hatott és hathatott ki egy csomó mindenre, világképemre, a kis belső hiedelemrendszeremre a világ működésével, más emberekkel kapcsolatban, és hogyan tettem és teszem igazából a mai napig helyre ezt az egészet, hát ezekről oldalakat tudnék írni. Mindenesetre az, mikor húszas éveim legelején sor került az első találkozásra a vér szerinti apámmal, az rengeteget formált azon is, ahogy Aput (a nevelőapámat) látni kezdtem onnantól, és ahogy általánosságban a nevelés fontosságáról vélekedem.

Első tengerentúli élményem: egy nyár az USA-ban. Két egyetemi szemeszter között, huszonkét évesen Pennsylvania államban pincérkedtem egy idős emberek számára rendezett nyári táborban. Ez a nyár nehezen indult számomra, az elején borzalmas honvágyam volt és minden nap sírtam a konyha mögötti teraszon, utána viszont életem legnagyobb szabadság-érzését kezdtem el megélni, és azt hiszem, itt zúgtam bele igazán az utazásba, valamint itt találkoztam először egy olyan multikulti közeggel (a világ minden pontjáról jöttek a kollégáim, Ausztráliától Tajvanon át Venezueláig), amibe szintén teljesen beleszerettem. Imádtam a különféle akcentusokat, a különböző kultúrákat megismerni, a különféle kommunikációs stílusokat, de közben felfedezni a hasonlóságokat, bizonyos univerzálisnak tűnő dolgokat, együtt nevetni egy csomó mindenen.

Munka a londoni olimpián. Az amerikai nyár után visszamentem az egyetemre, azonban annyira fontossá vált számomra ekkor az utazás és más kultúrák megismerése, hogy már szeptemberben világos volt számomra, hogy a következő nyáron ismét mennem kell valamerre. Úgy hozta az élet, hogy ki tudtam menni a 2012-es londoni olimpiára és paralimpiára dolgozni (takarítani), ami egy újabb, nagyon meghatározó élmény lett számomra, hála az ott megismert embereknek és annak a hihetetlen pozitív pezsgésnek, ami ezt az óriási eseményt övezte. Itt ismertem meg azt a srácot is, aki miatt pedig eldöntöttem, a diplomázásom után Angliába költözök majd.

Az abortuszom. Ezt akkor, huszonhárom évesen, a diplomavédésem hónapjában és Londonba költözésem előtt néhány héttel életem legnagyobb tragédiájának és legnehezebb döntésének éltem meg. Annyi érzés kavargott bennem, te jó ég. Szégyen, düh, csalódottság, szomorúság, kétségbeesés és rettentő sok félelem. Ez a mai napig fájdalommal járó emlék, amiről néha nehéz beszélni, néha meg úgy érzem, iszonyú fontos beszélni. Azt hiszem, évekkel később, mikor szívügyeimmé váltak olyan témák, mint a nők jogai, egyenlőség a nemek között, társadalmi tabuk lerombolása, és általánosságban, az ítéletek és ítélkezés csökkentése a világban, helyette párbeszédek kezdeményezése, mások érzéseire, döntéseire, gondolataira való érzékeny reflektálásra és nyitottságra biztatás (persze ezek most nagy szavaknak hangzanak, és nagyon általános topikoknak, tudnám és majd egyszer szeretném jobban kifejteni), de mindenesetre azt hiszem, ennek a saját-élménynek a kapcsán kezdtem el ezekhez a témákhoz először komolyabban kapcsolódni.

Külföldre költözés. Huszonhárom éves voltam, mikor kiköltöztem Londonba, majd a következő években éltem Észak-Angliában, Darlingtonban, és aztán újra Délen, de Londonon kívül, Lutonban is. Nem kizárólag a külföldre költözés volt nagy dolog számomra, hanem ekkor költöztem el egyben először otthonról is. Mikor a kiköltözésem után öt hónappal szakítottunk a sráccal, aki miatt voltaképp kimentem, hirtelen annyira magányosnak éreztem magam Londonban és annyira utáltam a várost és annyira honvágyam volt, sokszor csak felültem az emeletes buszokra és köröztem a városban, néha a belvárosban, néha ilyen egészen random, külső kerületekben, nagy komoran, zenét hallgatva, néha leszállás, bagózgatás-elmélkedés, hogy mi a jó istent kéne csinálnom, és aztán valamiért mégsem jöttem haza, az utána következő hónapokban és években pedig tovább árnyalódott a kacifántos kapcsolatom az Egyesült Királysággal. Annyi mindent kaptam és tanultam a kint töltött években, hogy annak felsorolására egy nap is kevés lenne. Annyi mindenért és annyi mindenkiért vagyok hálás az ott töltött évekből. London pedig mindazok után, amit megszenvedtünk úgymond egymással, olyan helyet foglal el a szívemben, mint semmilyen más város a világon. Egy másik dolog, amit még a kiköltözéssel egy lapon említek magamban, hogy Angliában csöppentem bele a gyógyszeriparba, amiben az ezt követő öt évben dolgoztam, és amiről mindig úgy beszéltem ugyan, hogy nem álmaim területe, ugyanakkor maga az érzés, hogy képes voltam belevágni valami abszolút más dologba, mint ami a végzettségemből úgymond logikusan következett volna, és abban is tudtam azért érdekeset felfedezni és jó munkát végezni, az egy olyan dolog, ami jó érzéssel tölt el.

Sri Lanka. Huszonnégy évesen utaztam először Dél-Kelet Ázsiába, ahol egy helyi családdal laktam Colombo környékén, egy Kotte nevű városrészben, és egy helyi pszichiátriai intézményben dolgoztunk pár másik, pszichológiát végzett emberkével. A munka után elutaztam Thaiföldre, Malajziába, Szingapúrba, Dél-Koreába és Hong Kongba is, ekkor kaptam rá az egyedül utazgatás ízére, és éreztem rá arra a szabadságra, amit az adott, hogy mindenféle helyzetet meg tudtam oldani egyedül, hirtelen olyan erősnek és mindenre képesnek éreztem magam, mint még korábban soha az életben. És nyugodtnak is éreztem magam, soha nem féltem, egyre kevésbé foglalkoztam olyan dolgokkal, hogy „milyen dolog” egyedül besétálni mondjuk egy étterembe, míg mindenki más a párjával van, milyen egyedül lányként bemenni egy moziba, egy szálláson egyedül becsekkolni, bármit egyedül csinálni, amit hagyományosan párban vagy barátokkal szoktak az emberek, egyre kevésbé foglalkoztatott, hogy ez mások szemében hogy veszi ki magát. Minden nap kíváncsian ébredtem, hogy aznap milyen szokásokkal és helyekkel és emberekkel fogok találkozni, mindig érdekelt, mások a világban hogyan csinálnak dolgokat, mindig jól éreztem magam a saját társaságomban is és mindig úgy éreztem, hogy a szó jó értelmében „jelen vagyok”, nem csak olyan közhelyesen meg oraveczkoelhósan, hanem mindenféle pátosz nélkül, annyira felszabadító és jó volt ez az út.

Bali. Amint visszaértem Angliába az első ázsiai utam után, szinte azonnal elkészítettem a kis financiális tervemet arra vonatkozólag, hogy egy évvel később újra belevágjak egy ilyen kalandba, és 2015 tavaszán egy balinéz óvódában kötöttem ki egy önkéntes projekten, majd a munkát követő két hónapban ismét utazgattam, ekkor jutottam el először Ausztráliába, majd visszamentem az előző évi utam kedvenc városába, Szingapúrba, utána pedig elutaztam Kambodzsába, Vietnámba, Kínába, Japánba, az Egyesült Emirátusokba és Törökországba is. Ha azt az élményt kéne kiemelni az életemből, mikor a legnagyobb pozitív flowban voltam, akkor az szerintem a mai napig a Balin töltött egy hónapom lenne.

Diabétesz. Egy nap, amit sosem felejtek el – 2015 november 12. A nap, mikor 1-es típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak és minden túlzás nélkül megváltozott az egész életem. A betegség különböző szakaszaiban mentálisan és érzelmileg totálisan más dolgok jelentették és jelentik a legnagyobb kihívást. Sokáig a gyógyíthatatlanság ténye volt a legnagyobb nehézség számomra, illetve az életmódbeli váltások, a napi négyszeri injekció, a napi hét-nyolc vércukor mérés, ennek az egésznek a megértése, hogy akkor hogyan kell adagolni az inzulint, mi alapján határozom meg a dózisokat, és ha nem sikerült jól meghatározni, hogyan tudom korrigálni. Annak a szabadságnak az elvesztése, ami egész addigi életemben természetesnek tűnt, hogy én döntöm el, hogy mikor mit és mennyit eszem, mikor mit és mennyit iszom. Statisztikák olvasgatása, a szövődményektől való rettegés, bűntudat és félelem, mikor mindent igyekszem jól csinálni, és mégis nagyon magasak a cukraim, pánik, mikor éppenséggel túlzottan leesik a cukrom. Az állandó odafigyelés, sokszor olyan érzések, hogy elvesztettem a „szabadságom”, hogy ez a betegség kontrollálja az életem minden lépését és döntését. Attól függően tudok bizonyos testmozgást végezni, hogy az hogyan hat a cukromra, annak megfelelően választom ki egy-egy repülő járat időpontját, hogy az hogyan alkalmazkodik az étkezéseim időpontjához, annak megfelelően választok szállást, hogy legyen nullahuszonnégyes recepció, ha éjszaka rosszul vagyok, akkor is tudjak szólni valakinek, és mikor a legrosszabb passzaim vannak, például mikor meghalt Apu és kajára gondolni sem bírtam és csak le akartam inni magam és megfeledkezni mindenről, akkor is észnél kellett maradni, akkor is tudatosnak kellett lenni, figyelni a cukromra, enni a megfelelő időkben, vigyázni a szesszel. Minden nehézség ellenére rengeteg mindent tanultam is a betegség által, amikért sosem lehetek elég hálás és a mai napig az engem egyik legjobban foglalkoztató témák egyike, hogy hogyan tudnék valami olyan tevékenységbe kezdeni, amivel több más kis sorstársnak tudnék segíteni azáltal, hogy én hogyan küzdöttem és küzdök meg mentálisan ezzel a betegséggel.

Apu elvesztése. A diagnózis után néhány hónappal, 2016 nyarán ment el Apu, teljesen váratlanul, teljes sokként ért minket, korábban sosem vesztettem el hozzám közel álló embert, nemhogy ennyire közel állót. Ahogy talán a korábbi bekezdésből is kiderül, Apunak a nevelőapumat nevezem. Örülök, hogy az utolsó években újra jó viszonyunk volt. Az egész apás sztori megtudása után sokáig nem tudtam magamban helyre tenni az Apuval való viszonyomat. Igazából nagyon sok dolog, amit a szeretetről tudok és gondolok, Apu miatt van, aki soha, semmivel, semmilyen mértékben nem éreztette velem sem a „nagybeszélgetés” előtt, sem utána, hogy én bármiben különböznék Lilutól, aki a vér szerinti lánya. Az, hogy a szeretetet mennyire végtelennek, mennyire önzetlennek, mennyire türelmesnek, mennyire elfogadónak, mennyire kitartónak, mennyire minden hiúságon túlmutatónak látom, az mind Apu miatt van. A gyász pedig egy összetett és komplex és nehéz érzés-halom, amiről nehéz értelmesen beszélni, de az biztos, hogy az elmúlt néhány év egyik meghatározó tanulási és érzelmi folyamata volt.

5 kontinens, 66 ország. Az ázsiai utazgatások után sem álltam le a világ felfedezésével, sőt a diabétesz diagnózisát követő mentális és emocionális néhány hónapos breakdown után egészen új lendülettel vágtam bele, kicsit valami olyan attitűddel, hogy bizonyítsak magamnak, hogy így is képes vagyok mindenre, amit elhatározok, és valahol az elejétől éreztem arra vonatkozólag is egy vágyat, hogy esetleg más, betegséggel vagy egyéb nehézséggel küzdő emberek számára is mutassak valami inspirálót. Az, hogy ilyen fiatalon és teljesen önerőből eljutottam egy csomó helyre, Dél-Afrikától Azerbajdzsánon át Izlandig, a mai napig büszkeséggel tölt el, és az utazás a mai napig olyasmi, amit imádok csinálni. Sokszor kérdezték, hogy nem unom-e már, nem kéne-e megállapodni, hosszabb távú projektekbe fektetni a pénzem, és nem mondom, hogy örökké utazni fogok, de egyelőre semmit nem bánok azzal kapcsolatban, ahogy az eddigi életemet alakítottam, mert őszintén, mindig azt tettem, ami számomra fontos volt és boldoggá tett, és el tudtam engedni mindenféle olyan külső nyomást, hogy bizonyos élethelyzetekben vagy életkorokban, bizonyos másik emberek szerint hogyan kéne csinálnom a dolgaimat.

Szabadeséstől a búvárkodáson át a legfurcsább ételek kipróbálásáig, mindenféle random dolog, amit csináltam és kipróbáltam. Egy csomó dolog, ami az elmúlt évtized legjobb élményeként van a fejemben, az utazásaimhoz kapcsolódik, és egy csomó különleges és izgalmas dolgot csináltam itthon is és Angliában is. Annyi szép és jó és extra különleges élménnyel van tele ez az elmúlt tíz év, hogyha lepörgetem őket a fejemben, néha rendesen meghatódok, hogy úristen, de király az élet, és mennyire kimaxoltam az eddigi éveket.

Az emberek, akiket megismertem. Ez gondolom egész életemben így lesz, nem csak a húszas éveimre jellemzően, de nem lehet nem-megemlíteni pont azt, ami a legjobb az egészben: a körülöttünk lévőket. A csodálatos, vicces, inspiráló, segítőkész, fantasztikus embereket, akikkel az elmúlt évtizedben ismerkedtem meg, köztük életre szóló barátok és olyanok, akikkel ugyan eltávolodtunk, de egy bizonyos szakaszban fontosak voltak és nagyon hálás vagyok értük, és valószínűleg sokan, akik pedig nem is tudják, hogy sokat jelentettek nekem, mert nem volt esetleg kimondottan „nagy pillanatunk”, de igenis sokat számítottak. Annyira szeretem az embereket, szeretem megismerni a humorukat, a félelmeiket, a furcsaságaikat, a kedvenc ételüket, hogy milyen tárgyat utáltak a suliban és miért, mindenfélét.

Az emberek, akiket nem az elmúlt tíz évben ismertem meg, de az elmúlt tíz évben is velem voltak. Azt nem tudom elmondani, milyen érzés így visszatekinteni az elmúlt évtizedre és hálát mondani a megismert emberekért és közben rájönni, hogy néhány barátomat igazából már bőven több, mint tíz éve ismerem. És volt külföldre költözés (nem csak az én oldalamon), és voltak mindenféle nehézségek persze, és nézeteltérések, és komolyabb feszkók is, de hogy a mai napig vannak emberek, akik tizenplusz éve a barátaim, és annyi mindent megéltünk együtt, és annyi helyzetben láttuk egymást, és annyi szituban kitartottunk egymás mellett, ez nekem egy kibaszott csoda.

A cégem. Ez nem annyira illeszkedik a kronologikus sorrendhez, de most jöttem rá, hogy az utolsó két, angliai évemben, mikor Luton volt a bázisom, egyéni vállalkozóként dolgoztam és volt egy saját kis egyszemélyes cégem. Az volt a neve hogy Fanni Gaspar Ltd., mindig röhögök, hogy hogy lehettem ennyire nemkreatív a névválasztásnál. Ez a vállalkozósdi minden nehézség (magának a cégnek a létrehozása külföldön, ott könyvelő cég találása, adózás-beli kérdések és komplikációk, stb.) ellenére egy iszonyú érdekes élettapasztalat volt, és minden bizonytalansága ellenére nagyon jól passzolt ahhoz az életstílushoz, ami 26-28 évesen nekem ideálisnak tűnt. Időben és anyagilag óriási szabadságot adott, szakmailag is ebben az időszakban kaptam a legérdekesebb melókat, annak ellenére, hogy ahogy korábban is említettem, nem terveztem örökre a gyógyszeriparban maradni, de tényleg nagyon sok szempontból egy nagyon jó tapasztalat volt. Ennek akkor vetettem véget, mikor részben a volt barátom miatt, részben egyéb okokból hazaköltöztem 2018 elején.

Kapcsolatok. És mivel ezen a ponton már több volt kapcsolatot is megemlítettem, nem hagyhatom ki azt sem, hogy voltak tök jó és voltak nehéz és voltak kicsit hosszabb és voltak rövidebb kis kapcsolataim is az elmúlt években, amikből jó nagy klisé de hát mit mondjak, tényleg így van, szóval sokat tanultam. Ami a jelent illeti, nagyjából egy éve lett vége a legutóbbi kapcsolatomnak és az idő nagy részében elég jól érzem magam egyedül. Ahogy korábban is említettem, nem érzek magamban olyan nyomást, hogy ennyi vagy annyi idősen itt vagy ott kéne tartani bármilyen fronton, mert tökre értem, hogy bizonyos élethelyzetekben a saját érzelmi kis poggyászom és minden történés fényében miért viselkedtem éppen így vagy amúgy, mi volt egy-egy választásom mögött, a másik miért viselkedett így vagy amúgy, satöbbi. Nem érzek semmi olyan nyomást sem, hogy a jövőben, a legközelebbi kapcsolatomnak mondjuk majd követnie kéne bármilyen forgatókönyvet, hogy annak aztán már aztán eljegyzés meg házasság meg ez vagy az, kell, hogy legyen a „vége”. Ezek lehet, hogy nem hangzanak különösebben magvas gondolatoknak, de ahogy a legelején említettem, én fiatalabb koromban, sőt relatíve sokáig abszolút nem kérdőjeleztem meg, hogy az a fajta út, ami gyerekkoromban körülbelül egyetlen lehetőségként fel volt vázolva nekünk, azaz hogy „tanulsz, dolgozol, megházasodsz, gyereket szülsz, boldog vagy, csókolom”, az számomra is feltétlen a vágyott vagy kívánt út-e. De amúgy meg nem mondom azt sem, hogy ha valakivel ez tűnik majd jónak, akkor ne csinálnánk ilyen dolgokat, csak úgy mindenesetre mindenféle sztorira nyitott vagyok fejben és nincs egy konkrét út a szemem előtt amibe rettenetesen kapaszkodnék ilyen téren, illetve nem zaklat fel annak gondolata, hogy életkoromból fakadóan társadalmilag mi lenne a kívánatos mondjuk.

A blogom. Az eddig említetteknél ugyan kisebb súlyú, de azért meg akartam említeni ezt a kis blogot is, aminek kapcsán úgy érzem, szintén sok szuper és érdekes embert ismertem meg. Meg amúgy szeretek a technikai oldalával is bíbelődni, hogy hogyan kell felépíteni egy oldalt (még ha wordpress mellett ez azért jóval könnyebb is, mint a semmiből felhúzni), a domain kitalálástól és lestoppolásától a host kererősdin és a layout kódoláson át (hogy hogyan jelenjenek meg bizonyos dolgok), a tartalom készítésig.

Az ájulásom. Egész életemben egyszer ájultam el, és az a 28. szülinapom környékén történt, méghozzá egy súlyos hipoglikémiás epizód következtében, azaz a vércukrom veszélyesen alacsony értékre esett le (étkezés előtt adtam be az ahhoz szánt inzulin dózist, ami már elkezdte csökkenteni a cukromat, mielőtt az étel által bevitt szénhidrát elkezdett volna hatni a szervezetemben). Ez egy meghatározó esemény volt az elmúlt néhány évemből, ami sajnos sok tekintetben negatívabb irányba terelte az addigra már amúgy elég jó és magabiztos diabétesz-menedzsmentemet. Soha nem éreztem olyan kiszolgáltatottságot és halálfélelmet, mint azon a reggelen, és azóta többször voltak pánikrohamaim utazásaim során is, például olyan országokban, ahol nyelvi nehézségek adódtak, vagy az egészségügyi ellátást nem éreztem megfelelőnek és/vagy egyedül voltam, és ezek, és ehhez hasonló triggerek hatására borzasztó negatív gondolati spirálokba és fizikai rosszullét állapotába kerültem néha az elmúlt két évben. Ennek talán a kicsúcsosodása volt, mikor a múlt év végén másfél nap után hazajöttem Bangkokból, így elmenekülve az előttem álló myanmari úttól, az út előtt egy nappal lemondva ráadásul még egy barátnőmet is, annyira rosszul lettem arra gondolva, hogy Burmában olyan színvonalú az egészségügy, hogy ha ott történik valami, akkor hiába van velem ott egy olyan ember, akit ráadásul különösen talpraesettnek tartok, de semmi és senki nem fog megmenteni. Ez nyilván nem egy pozitív emlék, ugyanakkor az elmúlt évek egyik fontos momentuma volt.

A terápia. Az előző sztori, ez a bangkoki pánikroham volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, strukturált, külső segítségre, pszichológusra van szükségem a pánikrohamaim miatt, és az idei év elején kezdtem el járni egy alapvetően kognitív közelítésű terápiára. Ez egész biztosan a húszas éveim végének legnagyobb jelentőségű változása és annak ellenére, hogy még nincs vége, hiszen a mai napig járok, de már most annyi mindent kaptam ez által, önreflexió, megértés, perspektíva váltás tekintetében. Mindig szívesen megyek, mindig várom ezeket az alkalmakat, abszolút nem csak a pánikrohamokról van szó ezek során, hanem úgy érzem, itt rakjuk össze igazán az életemnek egy csomó darabkáját, dinamikáját, több, ebben a posztban is említett fontos élményre reflektálva, nagyon érdekes. Amúgy mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el pszichológushoz, ne várja meg feltétlen, amíg valami konkrét krach vagy „baj” van, nyilván pszichológiai tanulmányokkal ezt valahol eddig is így gondoltam, aztán a saját életemben végül mégis csak akkor jutottam el, mikor volt egy konkrétabb kiváltó ok, de amúgy meg tényleg, mindannyiunknak ott egy nagy adag hozott sérülés és feltérképezetlen dinamika, amivel annyira érdemes és bár néha nehéz, de olyan jó dolog foglalkozni.

Na, hát asszem, ez lett talán az eddigi leghosszabb és minden bizonnyal legszemélyesebb bejegyzésem itt. És persze hogyan lehetne összefoglalni tíz évet egyetlen ilyen kis posztban. Kíváncsi vagyok, néhány év múlva visszaolvasva esetleg miket gondolok majd minderről. Ha esetleg idáig jutottál az olvasásban, akkor pedig köszönöm, hogy itt vagy, és vetted a fáradtságot és időt ehhez a maratoni bejegyzéshez.